Harmadik fejezet

Kedves Olvasóink!

        Mint észrevehettétek megváltozott a álnevünk. Már az elejétől kezdve ketten kezdtünk bele a blogba, de nem találtunk egy jó nevet sem, így beírtuk a főhősnőnk nevét.

       Nagyon köszönjük a kommenteket és a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól esnek és ösztönöznek az íráshoz is, ami nagyon fontos, ugyanis részben az olvasóinkért is írunk. Reméljük, hogy tetszik az egész történet, hiszen ez a ti szórakoztatásotokról szól.

     A részeket mostantól hetente tudjuk hozni az iskola miatt. Természetesen ez a rendszer a szünetek alatt változni fog. Nem is húznánk tovább a szót, meghoztuk az új fejezetet. 

Jó olvasást kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   
 Az Ő neve…

Guruló bőröndök, sietős léptek, telefonáló emberek, s a hangos bemondó rikácsoló hangja visszhangzott a reptéren. Csoporttársaim víg kacarászásba, s kellemes társalgásba kezdtek, amiből én szerencsésen ki lettem hagyva. Nem arról van szó, hogy nem szimpatikusak, csupán még idegenek számomra, s nem barátkozás ügyeként jelentkeztem, hanem munka gyanánt. Ujjaimmal bőszen nyomogattam a készüléket, mikor már meguntam a hasztalan csevegések hallgatását.  Lágy muzsika simogatta hallásomat, ami elnyelte a korán kelés feszültségét is.  A zene pár perc múlva véget ért, s vele a megnyugtató hatást is lecserélte a bűntudat. A lejátszó úgy döntött, hogy éppen az Ő kedvenc számával tereli el a figyelmem, amitől akaratlanul is előtörtek a gyötrő emlékek. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy felvállaljam a tettem következményeit, s öt éven keresztül egyetlen egyszer sem voltam képes meglátogatni Őt, pont Őt, aki miattam sorvadt porba. Öt keserves év. Se telefon. Se egy kósza találka. Semmi más, csak egy több ezer darabokra tört szív, s az elviselhetetlen üresség, mely nem hagyott esélyt a feledésre. Nagy sóhajtások közepette túrtam bele hajkoronámba, mely kissé ragadt a sötétbarna festéktől. Fejemet kicsit hátra döntve hagytam a terem óriás ablakainak, hogy a rajtuk beáradó fény tisztára mossa napbarnított bőrömet. A terem plafonját vizslattam unottan, mikor valaki a vállamat ütögette a figyelmemre pályázva. Tekintetem egy szőkés barna hajú lányéval találkozott. Szívecske alakú arca, s tündöklő zöld szeme elbűvölővé varázsolta a lány megjelenését. Leállítottam a zenét és vártam, hogy megszólaljon, amit meg is tett.

– Öm, hello, Anna vagyok. - Angyali hangját szinte elnyomták a zavaró háttérzajok, de a bemutatkozását tisztán lehetett érteni. Kérdőn meredtem rá, kíváncsian vártam, mikor kezd bele a mondandójába. Anna körbetekintett a teremben, burkoltan jelezve, hogy én is utánozzam cselekedetét. Miután végig vizslattam az immáron üres székeket megértettem miért van itt. - Nos, igen... A csoportvezető megérkezett és elindult a csoporttal fel a gépre. A többiek már előre mentek és ezek szerint nem hallottad a zene miatt. – Törékeny kezeivel a már kezeimben lévő elhasznált fülhallgatóra mutatott. - Pedig én szerintem még akkor is meghallottam volna, ha max hangerőn üvöltött volna a fülembe a Korn. Nem nehéz meghallani Fazék hangját. Főleg, mikor ordít. Jelen esetben azért, mert az egyik csoporttag késik. De már megszokhatta volna. Eddig mindig késett. Most miért ne tenné?! Eddig minden évben ez volt. Ő késik, felhívja Fazekat, mikor ideért, addigra mi már a repülőn ülünk, Fazék lerohan, feljön az utolsó taggal és elindulunk pár perc csúszással. De ez most mellékes. Na, tessék. Már megint eltértem az aktuális témától. Mindig ezt csinálom. Szóval, amikor mondta, hogy szálljunk fel, elindultunk. De aztán észrevettem, hogy nem hallod a füledbe szóló zene miatt. – Ajkait egy elbűvölő mosolyra húzta, majd folytatta a fecsegést. – Ezért visszafordultam és megláttam, hogy még mindig itt ülsz és inkább visszajöttem érted.

- Értem, köszönöm. -  Motyogtam hálásan, s kedvesen rámosolyogtam.  Nagy nehezen életet leheltem elzsibbadt lábaimba és Annával elindultunk a többiek után. A csoportvezető szúrós pillantásokkal üdvözölt, majd szó nélkül oda adta a jegyem, s a gépre való felszállással járó procedúrák után felszálltam a masinára. Megrémülten néztem a helyemre, mely az ablaknál volt. Egyetlen félelmem a repülés volt, de még is meg kell tennem a munka miatt. Ez volt a közös álmunk Vele, hogy a gimnázium befejezése után együtt elmegyünk Londonba. Habár a történtek nagyban megakadályozták, hogy rögtön az iskola befejezése után jelentkezzek erre a nyári munkára, a lelkiismeretem még sem hagyott nyugodni. Huzakodva, de sikeresen helyet foglaltam, s próbáltam kényelembe helyezni magam a székemben. Anna arcán baráti mosoly ült, mikor lehuppant mellém, s megtörte a csendet, mely csak pár percig uralkodott köztünk.

– Sápadtnak tűnsz, minden rendben? – Tette fel egyszerű kérdését, az aggodalom minden jelét kimutatva. Ragyogó szemei csak úgy csillogtak, mely még tökéletesebbé tette a lányt.

- Igen, persze csak még nem utaztam repülőn. Mikor szállunk fel végre? – Akadtam ki végül, de ez a hangszínemen egyáltalán nem mutatkozott. Mielőtt a mellettem ülő lány válaszolhatott volna, egy telefon hangos csörgésére lettünk figyelmesek. Csoportvezetőnk idegesen kotorta elő a ketyerét fekete táskájából, majd felvette azt.

- Mit gondolsz hány óra van? Miattad áll a repülő. – Erőteljes hangja csak úgy vízhangzott az ülések között. Idegesen barna hajába túrt, majd mély, nagy levegőket vett, hogy lenyugodjon. – Rendben Olivér maradj ott, lemegyek érted. – Gyomrom azonnal görcsbe rándult, s torkomban hatalmas gombóc keletkezett a bizonyos név elhangzása után. Csak remélni tudtam, hogy nem az az Olivér, akit egykor oly jól ismertem, ugyanis még nem állok készen a találkozásra. Egyszerűen nem tudnék így a szemébe nézni öt év után. A vezető, Ágnes megigazította bézs színű blézerét, majd lemasírozott a fiúért.

Parányi kezeim a homlokomat melengették, majd mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni a hirtelenjében gyors ütemben verő szívemet. Anna kérdőn nézett rám, majd mikor észrevette az állapotomat inkább annyiban hagyta a dolgot, s a másik oldalára fordult cseverészni. A társaság már jól össze szokott volt szinte mindig ugyanazokkal az emberekkel alakítanak egy csoportot, s mennek ki külföldre dolgozni. Én, ki csak most jelentkezett először, senkit nem ismertem, de ez engem nem nagyon zavart.

Ágnes magas sarkújának kopogása zengte be a gépet, tudatva ezzel is, hogy megérkezett. A társaság többi tagja hirtelen nagy kacagásban tört ki és feltételezésem szerint nem a szigorú nőt nevették ki, hanem az elkésett fiút. Zavaromba egyre lejjebb, s lejjebb csúsztam az ülésen, nehogy még véletlenül is meglássam a srác arcát. Tekintetemet az ablak felé biggyesztettem, s görcsösen ragaszkodtam egy ponthoz. Balszerencsémre a fiú helye elém szólt, így elkerülhetetlen lesz majd a bemutatkozás a leszállásunknál vagy akár most is. Sötét hajkoronámat amennyire tudtam az arcom takarására igazgattam, majd felvettem a fülhallgatómat, s néztem, ahogyan emelkedünk fel egyre jobban, s jobban. Soha életemben nem repültem még, de egész jól megbarátkoztam a gondolattal, most, hogy már a felhők között voltunk.  A tiszta égbolt, s a benne úszkáló különös alakzatot felvevő felhők többnyire elterelték a gondolataimat Olivérről. Az ég kezdett egyre jobban álmosodni, s felvéve a hálóruháját éj feketére változott. A nap sugarai már nem világítottak be a kis ablakokon, helyettük ezernyi ragyogó csillag foglalt helyet büszkén.