Hetedik Fejezet

Drága Olvasóink!

  Hát először is ne haragudjatok ránk, hogy mostanában kicsit késve hozzuk a részeket, de elég zsúfolt hetünk van a suli miatt. Próbálunk ezentúl időben részt feltenni. 

  A részről annyit, hogy szerintünk ez most izgisebb lett, mint talán a többi. Nagyon jól esik a véleményetek szóval ne féljetek ezentúl is komikat hagyni. Nem is húznánk tovább a szót.

Jó olvasást kívánunk! 

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~   

                       A vallomások

A lábaim teljesen elzsibbadtak, parányi kezeim még mindig remegtek az Olival való beszélgetésünk után. Lelkileg kimerülve fordultam be a szobám felé, amit a lányokkal kell megosztanom. Habár minden okom meglenne arra, hogy az ágyat hívogatónak találjam egy kiadós alvás gyanánt, mégsem vonzott annyira a gondolat.

Olival éjszakai műszakot kellett vállalnunk, amiért elmentünk és a többieknek kellett dolgozniuk helyettünk. Jól esett beszélni vele, s végre tisztázni azokat a dolgokat, melyek évek óta súlyként nehezedtek mindkettőnk vállára. Felemelő érzést sugárzott, hogy tiszta lelkiismerettel járhatom tovább az utamat, s hátam mögött hagyhatom a múltat, mely túl sokáig riogatott.

Nagyot sóhajtottam a dupla műszak gondolatától, már rágondolni is fárasztó volt, viszont a tény, hogy a rég nem látott legjobb barátommal csinálhatom, még jobban lefárasztott, ugyanis a légkör közöttünk még mindig feszült volt egy kicsit. Megálltam a megszokott barna ajtó előtt, s kezeimmel végig simítottam a fekete nadrágomon. Alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a vacak egyenruhától. Mikor le akartam volna nyomni a kilincset egy ismerős, csábító arccal találtam szembe magam.

- Hali! – Surrant ki Kevin a szobánkból, s becsukta maga mögött az ajtót meggátolva ezzel, hogy bemenjek. - Na mizu? - tette fel lezseren ugyanazt a kérdését, mint ebédszünetben.

- Hát te? – Kérdését szemtelenül figyelmen kívül hagytam, ugyanis jobban érdekelt, hogy mit keresett a szobánkban. Fejemmel az ajtónk felé biccentettem, hogy értse mire is utal a kérdésem.

- Ja, csak Roxival volt tárgyalnivalóm. - mosolyodott el szerényen, majd csönd telepedett közénk. Zavarában dús, barna hajába túrt és egy csalfa mosollyal ajándékozott meg. - Figyi, ha nem vagyok túl pofátlan, megkérdezhetem, hogy mi volt ez az előbb?

- Semmi. – A hatalmas gombóc a torkomban nem engedte, hogy hangom szép legyen, s tiszta. Nem tudtam hogyan csinálja, de eddig ez az egy nap alatt olyan kérdéseket tett fel, amitől legszívesebben vagy elsírnám magam vagy csak simán elásni akartam magam mélyen a föld alá, ahogy most is. Nem kis jelenetet játszottam el az ebédlőben, ami nem azért zavart, mert most drámakirálynőnek hisznek az emberek, hanem azért, mert most mindenki rólunk beszél feltételezhetően. Azt hiszem megkaptam az izgalmas, drámával teli napomat.

  - Látom, hogy nem olyan vagy, mint nemrég, szóval valami történt. És tudom, hogy csak pár napja ismerjük egymást, de nekem bármit elmondhatsz nyugodtan. – Kevin mosolya elbűvölő volt, nem csodálom, hogy a lányok kedvence. Hangja lágy volt és kedvesen simogatta a szívemet. Valahogy mértéktelen boldogság ölelt körül a gesztusától. Még akkor is, ha ezt csak kedvességből ajánlotta fel.

- Olivérrel ismerjük egymást. Már elég régóta.  – Nyögtem ki végül hosszas gondolkodás után. Kevin furcsa grimasszal válaszolt a kijelentésemre, amit hamarosan szavakba is öntött.

- És akkor mi volt ez a kirohanás? - Nem tudtam, hogy most mondjam-e el neki vagy sem. A kis angyal és a kis ördög a vállaimon csak úgy zúdították rám az érveket és ellen érveket. Egyelőre nem fogok megnyílni neki még is csak idegen és perpillanat én sem tudnám elmondani senkinek sírás és egyéb dolgok nélkül. Túl friss még az egész.  Kevin a csöndet, mely az én gondolkozásom miatt telepedett le úgy értette, hogy nem fogom elmondani neki, ami részben igaz is volt ezért megszólalt. - Oké, akkor mit szólnál, ha elmennénk egyet sétálni?

- Menjünk. Úgy sincs más dolgom. - mosolyogtam rá barátian, viszont egy dolgot még mindenképpen el kellett intéznem elindulás előtt.  – Tudnál várni egy kicsit, amíg átöltözöm? Nem nagyon akarok így sehova se menni. – Néztem rá kérlelően, miközben mindkét kezemet szétnyújtottam, mutatva ezzel a piszkos egyenruhát.

- Rendben. – Nevetett édesen a fiú. - Én, addig itt megvárlak, csak siess. – A díszes falnak döntötte vállát és kék szemeit rajtam legeltette. Bólintottam egyet, majd beléptem az ajtón. Roxi fülében lévő fülhallgatóból tisztán hallható volt a zene. Gyönyörű szemeit egy fantasy könyv takarta el. Feltehetően nem vette észre, hogy bent tartózkodok a szobában.

Nagy megkönnyebbülésemre levedlettem az unalmas ruháimat és a sajátomra cseréltem őket. A tipikus hűvös, angol időjárás következtében, habár nyár volt a fekete farmernadrágomat választottam és egy bordó kötött pulcsit. Bele bújtam kedven fekete bakancsomba, majd kiléptem az ajtón. Kevin még mindig ugyanabban a pozícióban volt, mint mielőtt beléptem volna a szobába.

– Mehetünk? – Kérdezte kacéran. Bólintottam egyet egy halk kuncogás kíséretében, majd igyekeztünk elhagyni a szállodát. 

A csípős szellő lágyan cirógatta orcámat, s vadul lóbálta szőke hajkoronám az ég felé. Nem tudtuk hová megyünk csak mentünk és közben jól éreztük magunkat. Mindenféle téma előjött vegyesen. Kedvenc könyvek, zenék, filmek, sorozatok, s természetesen a vicces kifigurázások sem maradhattak el. Egyik idegen utca követte a másikat. Fogalmam nem volt merre megyünk, de nem is érdekelt. Kifejezetten élveztem Kevin jó humorát és a zenei ízlését. Elnézve a stílusát kicsit hasonlított Roxira csak fiúsabb változatban. Végül kiakadtunk egy parkba, nem abba, ahol én és Oli voltunk. Lélegzetelállító volt. A macskakövezett út egyik oldalán tarka virágágyások kényeztették az elhaladó embereket a másik oldalán egy tó volt előtte pedig díszes padok álltak annak megcsodálhatására. Közöttük díszes utcai lámpák sorakoztak. Leültünk egy padra és egy darabig csendben ámultuk a kilátást. Kevin hirtelen megtörte a kellemes csended:

- Azt hiszem, szeretem Roxit.  – Hangja erőteljes volt és szenvedéssel teli. A lágy szél csintalanul kapott bele dús, barna hajába, tekintete a tájra tapadt, kerülve a szemkontaktust. Kezei összekulcsolva pihentek az ölében. Kijelentése enyhe sokk áradatot váltott ki belőlem.

- Tessék? – Kérdeztem vissza döbbenten, hátha csak valami trükköt játszik velem, bár ahhoz túlságosan is komoly volt.  Tekintete immáron csakis az enyém volt. Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta ajkait.

- Szeretem Roxit. – Nagyot nyelt, álkapcsa megszorult, mintha félne a saját érzéseitől, amit teljesen meg tudok érteni én is félnék, sőt most is félek. - Még senkinek sem mondtam el. Soha nem gondoltam volna, hogy pont Roxi iránt lesznek először ilyen érzéseim. Én… - Tekintete ismét a tájon volt, majd keservesen felszisszentet. – Nem bírom tovább azt játszani, hogy ő csak egy barát. Többé nem. Azt hiszem már a határaimat feszegetem.

- Hogy érted azt, hogy először? – Néztem rá kíváncsian, s megértően. Nem lehetett könnyű elnyomnia az érzéseit, netán felismerni őket. Kevint elnézve nem igazán voltam meglepődve azon, amit mondott. Egy magányos farkas, akit a hormonok vezetnek már csak ilyen. Kezeim határozatlan mozdulatokkal a vállára raktam ezzel is megkönnyítve a lelkének kiöntését, amire felém fordult ismét. Fényt lopó szemei a kezeimen voltak, majd hatalmasat sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem tudna választ adni a kérdésemre túlságosan is elveszett, ezért segítettem neki egy kiegészítő kérdéssel.  - Miből gondolod, hogy szereted?

- Hát a filmekben meg a tini könyvekben mindig azt írják, hogy akkor vagy szerelmes, ha fura a gyomrod és pillangók vannak benne. Olvastam direkt ilyen tini könyveket. De én azt hittem az akkor van, ha feljön a kaja, vagy másnapos vagyok. – Kevin puha tenyerei a hasát melengették, majd vicces grimaszok kíséretével próbálta demonstrálni szavait. Halkan felkuncogtam, majd vártam, hogy folytassa. - Utánanéztem a neten és leírták, hogy mit érez az ember, mikor szerelmes. És ilyeneket írtak. Ebből gondolom, hogy szerelmes vagyok belé. És még soha nem voltam szerelmes. Csak futó kalandjaim voltak. És fura nekem ez az érzés. Mindig a közelében akarok lenni. És a közelség alatt nem csak azt értem, hogy egy légtérben, hanem hogy a közelemben legyen... Nagyon.  – Tekintete a napnyugtához készülődő égboltot csodálta. Kezei lazán az ölébe hullódtak.

- Na várj! – Nevettem fel bohókásan. - Te komolyan tini könyveket olvastál ez miatt? Mindenki máshogy érzi a szerelmet. Te meg csak úgy utána gugliztál, hogy mit érzünk akkor, ha szerelmesek vagyunk?!  - Néztem rá kérdőn, mire egyetlen egy grimaszt nem vágott csak nézett mélyen a szemembe ott hagyva a gyönyörű naplemente látványát. Kevin gesztusa nagyon édes volt. Kicsit bizarr, de aranyos. Egy ilyen srác, mint ő tényleg nagyon szerelmes, ha ilyeneket megtesz valakiért.

- Igen. - rántotta meg a vállát a lehető leglazább stílusban, mintha ez a világ legnormálisabb dolga lenne.

- Értem. És tettél valamit ez érdekében?

- Úgy érted elhívtam e valahova? – bólintottam. - Nem, mert tudom, hogy úgyse jönne el velem, mert tudja, milyen vagyok.

- Miért, milyen vagy? – Kérdeztem játékosan ezzel is kicsit elhessegetve a túlzottan komoly légkört.

- Semmilyen, vagyis ő csak azt az énemet ismeri, aki sose volt és nem is lesz szerelmes, és csak a kalandokat keres. És eddig én is azt hittem, hogy én sose leszek szerelmes, és nem tudom, mi történt velem. Csak... Mikor Roxival vagyok olyan természetes, hogy megpuszilom. Szegény olyankor azt sem tudja, mi van velem. Nem akarom, hogy azt gondolja, ő is csak egy újabb kaland lenne. Ő lenne az első és utolsó „kalandom”. Tudom őrültség, de ezt érzem. – Szívem nagyot dobbantott az őszinte kitárulkozásán. Nem őrültség volt, amit érzett, hanem őszinte, színtiszta szerelem a jobbik fajtából. Aranyosnak véltem a szerelmes Kevint. Bár nem ismerem annyira, én sem hittem volna, hogy eltalálja Ámor nyila. Érdekes kis kópé ez a Kupido. 

- Még a legelső este, mikor megismertük egymást, akkor is úgy búcsúztál el Roxitól, hogy megpusziltad a homlokán. Már akkor feltűnt, hogy nem közömbös neked.

- Akkor nagyon zavarban voltam – Halkan felkuncogott, majd folytatta -, mert az volt az első eset, hogy akkor csináltam ezt, mikor társaságunk volt. Ez zavarba ejtett, amin magam is meglepődtem, hiszen nem szoktam zavarba jönni. És próbáltam lazasággal elfedni ezt. Azt hittem sikerült. De ezek szerint nem.

- Annának nem tűnt fel, ő nagyon el volt varázsolódva, de nekem az ilyenek mindig szemet szúrnak.

- Nem tudom, mit csináljak.

- Próbálkozz. Ne add fel. Aki nem mer, az nem nyer. – Próbáltam elő hívni az összes ilyen mondókát, amit akkor használnak, ha lelket kell önteni az emberekbe. -  Hidd el, jártas vagyok az ilyen helyzetekben. A lényeg, hogy amit szeretnél megtenni, ne halogasd. Nem tudhatod, mikor következik be az... – Hatalmasat nyeltem. A torkom hirtelen kiszáradt, ha arra gondolok, amit mondani készülök. – az utad vége. – Tekintetem immáron a földön volt. Nem bírtam rá nézni. Ha megtehetném, visszaszívnám, amit mondtam.

- Tessék? – Kevin helyes orcájára teljesen kiült a döbbenet. Nagyokat pislogott, s hirtelen nem tudta mit kérdezzen - Miről beszélsz?

- Semmiről. Csak ne halogasd a dolgokat, amiket megtehetsz, nehogy késő legyen. – Ráztam meg lazán a vállam és próbáltam úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne az én életemhez az előbbi díszkurzus, amit tartottam neki.

- Oké, most mondd el, hogy ezt miért mondod. Elsápadtál, szóval halljam. Ne térj ki a válasz elől. Ha már én is megnyíltam neked most rajtad a sor. – Ha ezt tudom, akkor nem hagyom, hogy belekezdjen a lelkizésbe. Viszont azt is tudtam, hogy túl régóta hordom ezt a terhet egyedül és már kezdek összeroskadni alatta. Nem gondoltam volna, hogy pont neki fogom elmondani. Egy idegennek, akit csak most ismeretem meg, de végül is ő is ugyanezt tette. Nekem adta a bizalmát ennyi idő után. Kicsit megtisztelve éreztem magam és azt akartam ő is ezt érezze. Ő is ugyanúgy szenved, mint én csak máshogy. Mindkettőnknek szüksége van egy emberre, akire támaszkodhat, és akinek kiöntheti a szívét. Előbb-útóbb úgy is kiderült volna a titkom. Azzal, hogy tovább rejtegetem az emberek elől nem lesz jobb és nem is kerüli el a beteljesedést. Hatalmasat szippantottam a fagyos levegőből, majd legyőzve az össze gombócot a torkomban megszólaltam.

- Agydaganatom van.

Hatodik Fejezet

Sziasztok Olvasóink!

Ismételten köszönjük a kommenteket nagyon aranyosak és kedvesek vagytok. Sikerült időben hoznunk a részt kivételesen. Ez egy rövidebb de annál izgalmasabb rész. Nem is húzzuk tovább a szót reméljük tetszeni fog. 

Jó olvasást kívánunk

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~   

" Sosem haragudtam..."

- Hé, minden rendben? - ütköztem bele kifele menet Kevinbe. Észre sem vettem, hogy elém került. Egy percre arról is elfeledkeztem, hogy egy másik országban vagyok. Kezeit lágyan vállaimra tette, miközben vegyes érzelmekkel teli orcámat fürkészte. Nem tudtam ránézni. Nem akartam, hogy jelen pillanatban bárki is megvigasztaljon. Egy cél lebegett a szemem előtt: A szállodával szemben lévő park. A csoportból még nem ismert, ebédelni vágyó emberek tömkelege ajándékozott meg fürkésző pillantásokkal, ami fullasztóan hatott. A természet lágy öle és a friss levegő úgy vonzott, mint a sivatagban egy korty víz. Ki akartam szellőztetni fejemet az előbbi szembesülés miatt. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Jó és rossz érzés költözött belém. A fájdalom mardosott belülről, nem volt elég, hogy a kezem is sajgott, belsőm is csatlakozott hozzá. Csodás. Izgalmasabb első napot akartam, nem drámait.  Hatalmasat sóhajtottam, s végtelenül nagy fájdalmat éreztem, mert újra szembesültem tettemmel. A múlt árnya, mint egy tapasztalt vadász könnyen becserkészett. Azzal, hogy míg ő kiállt mellettem, én cserbenhagytam és még annyi bátorság sem volt bennem, hogy bocsánatot kérjek mindenért. Pedig, ha megtettem volna és nem hergeltem volna magam azzal, hogy Olivér biztosan nem látna szívesen, inkább hagytam az egész dolgot. Pedig mennyivel könnyebb lett volna minden. Lett volna, aki elkísér a különféle vizsgálatokra. Ő karjaiba zárt volna nyugtatásként, miközben a hajamat simítgatja és nyugtató szavakat suttogott volna fülembe, ha a tudattól, hogy a napjaim már visszafele számlálódnak, sírógörcsöt kapok. Azt hittem már lezártam magamban, hogy elfogadtam a tényeket. Úgy akartam élni az életem, mint egy normális ember. Tévedtem. Én már soha nem lehetek „normális”.

- Nem igazán. – Vágtam rá hirtelen nem éppen kedves hangnemben. Hatalmas égkék szemeiben értetlenség csillogott. Könnyek gyűltek szemeimben és mielőtt végig folytak volna orcámon, gyorsan letöröltem őket. Óvatos, de iramos mozdulatokkal lehámoztam kezeit a vállamról és olyan gyorsan szedtem viszonylag formás lábaimat, amilyen gyorsan csak kitelt belőlem.  

- Dorina! – távolról hallottam Olivér hangját. Az egyik részem még gondolkodott is a megálláson. A másik részem arcon vágva az első részem, csakis a menekülésre koncentrált.

- Á, szia! - igyekezett felém sietős léptekkel Anna, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, mennyire nem szeretnék most senkivel sem beszélgetést folytatni. Csak biccentettem neki egy aprót és tovább igyekeztem, ezzel próbálva tudtára adni, hogy ez az időpont most nem alkalmas. – Jujj, ne haragudj a kezed miatt, annyira béna vagyok. Még bele kell rázódnom ebbe az egészbe. – Mondta sajnálkozón és parányi kezével felemelte az én sebes kacsómat.

- Semmi baj, csak kérlek, hadd menjek. – dörzsöltem meg szemeimet, próbálkozva azzal, hogy a csintalan könnyeket eltűntessem onnan. Mindig akkor bukkantak elő, amikor nem kellett volna nekik. Anna ezt meglátva egy lépéssel közelebb jött. Boci szemei még nagyobbra tágultak, apró, dús ajkai szétnyíltak.

- De nagyon fáj? Mi a baj? Ez a baj? Jól vagy?

- Anna, kérlek! – förmedtem rá, majd próbáltam higgadtan hozzászólni. - Csak… Csak kérlek, hadd menjek el innen. – Fekete munkás cipőmet nézegettem elfeledkezve arról, hogy éppen menekülök.

- Dri! – hallottam meg megint az az ismerős hangot, de már közelről. Ha a hangra nem is, de a becenév hallatára felkaptam a fejem és egyből szembe találtam magam a jól ismert, igéző szempárral.

- Szia Olivér! – köszöntötte Anna kedvesen, mit sem sejtve az egész dologról.

- Szia Anna! – köszönt vissza az előttem álló fiú, még mindig szemeimbe nézve. Csend volt. Meglepően nem a várva várt kínos csend. Sokkal inkább a vihar előtti csend. Oli levette rólam a tekintetét és Annához fordult. – Kettesben hagynál mindet? – Anna hosszasan végignézett rajtunk. Orcáján látszott a zavarodottság. Együttérzően bólintott és elment, minket kettesben hagyva. Olivér felém fordult, s hosszasan a szemembe vájta tekintetét. Lágyan megragadta a csuklómat és pár lépést előre lépett. Mellkasa súrolta az enyémet, jobb keze az alkaromon, bal keze pedig a csuklómon pihent. Egyre közelebb, s közelebb hajolt. Mámorító illata kellemesen csapott meg, mint a friss, tavaszi szellő. Lágyan fülembe suttogta a kívánságát:

- Gyere velem.

 Szívem örülten hangosan kezdett el verni. Keze nem ment lejjebb, a csuklómon maradt, s mintha olvasna a gondolataimban a park felé vette az irányt. Jól esett, hogy még érdeklem és szakít rám időt. Már nem menekülhettem a régóta várt beszélgetés elől. Legbelül már túl akartam esni ezen és nem állandóan kibújni a problémáim elől. Mélyen belélegeztem a park friss pázsitjának illatát, majd Oli elengedte a csuklómat. Továbbra is szótlanul haladtunk, szorosan egymás mellett. Útközben egyszer-egyszer puha keze enyémhez simult, amitől a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. A macskaköves út vezette kis ösvény közepe felé leültünk egy frissen festett padra. Egy darabig kínos csend uralta a köztünk lévő légteret, egyikünk sem tudta mit mondjon, vagy hol kezdje el. Öt év sok idő. Mindkettőnkkel rengeteg dolog történt.

- Értelmetlen volt az egész. – Nyögte ki pár perc csend után. Egyikünk sem nézett a másikra. Olivér a fekete, elegáns cipőjét nézte. Mindketten a dolgozói ruhánkban voltunk. A hideg szellő áthatolt a lenge, fehér ingemen, melytől kicsit megborzongtam. Aprónyi kezeimmel a vállamat kezdtem el felmelengetni, miközben felé néztem.

- Tessék? – Tettettem tudatlanságot, pedig pontosan sejtettem, hogy miről beszél, csak megerősítésre vártam, miszerint ő is hasonlóan érzett, mint én.

- Az elmúlt öt év. – Fordult felém. – Amíg nem találkoztunk. – Fúrta tekintetét mélyen enyémbe.

- Sokszor akartalak megkeresni és felhívni. Mondjuk egyszer sikerült. – Mosolyodtam el keserűen az emléken, amikor bátorságot merítettem valahonnan, hogy pár hónapra a történtek után felhívjam. De mikor felvette és beleszólt, meghátráltam. Féltem. Rettenetesen féltem, hogy többé már nem lesz olyan a barátságunk, mint volt, mielőtt elment. Jobb volt talán abban a tudatban lenni, hogy a sok éven át tartó barátságunkban éljek tovább Oli nélkül, de mégis vele. Az emlékével. - De sose jutottam el addig, hogy bármelyik is megtörténjen. Azt hittem haragszol rám. – Hajtottam le a fejemet és a frissen locsolt még nedves fűre vezettem tekintem. Természetesen a park gyönyörű volt, de nem érdekesebb, mint a mellettem ülő. Még sem tudtam ránézni legnagyobb szégyenemre.

- Miért haragudnék? – Simított végig lágyan kezemen, én pedig nem bírtam ki, belenéztem szemeibe. Szívem már a torkomban dobogott, hihetetlen tempót diktálva. Összeborzolt barna haját lágyan cirógatta a szél. Zöldes szemei - mint a frissen metszett rózsa szára - hatalmasra nyíltak, végig vízslatta orcám minden egyes szegletét. Nem bírtam tovább állni pillantását. Tekintetem az éppen előttünk játszó, édes testvérpárra szegeződött.

- Sok minden miatt meglenne rá az okod. Például Gergő miatt. De a legnagyobb ok, hogy téged rúgtak ki helyettem. – Még mindig borzasztó az érzés, hogy ez megtörtént. Maga a tény, hogy nem tudok elszakadni a múlttól és, az, hogy Oli volt a hős mégis ő szenvedett miattam.

- Minden évben eljöttem erre a munkára, miután leérettségiztünk. Abban reménykedtem, hogy te is ezt fogod tenni. – tekintetét a tiszta ég felé fordította, melyen épp, hogy akadt egy-két csintalan felhő ezzel is kerülve a szemkontaktust. A remény, mint este a csillagok, hirtelen felcsillogott szemeimben. Szívem szinte maratont futott a mellkasomban.

- Nem voltam rá kész. Nem mertem jelentkezni miattad. Féltem, hogy haragszol. Még mindig félek. – Játszottam zavaromban felsértett kezeimmel, még véletlenül se nézve a mellettem ülő srácra, ki szeretetteljesen égette orcámat titokzatos pillantásával.

- Nem is akartam már ebben az évben jönni. De aztán érvekkel rászedtem magam, és arra jutottam, hogy ez lesz az utolsó év és, ha most se jössz, akkor feladom. Mert a sors akkor nem akarja, hogy újra találkozzunk. – Nevetett fel zavarában, majd egy levéllel kezdett babrálni, amit a földről vett fel.

- Mostanra éreztem azt, hogy muszáj ezt megtennem, hiszen erről beszéltünk. Hogy mindenképp eljövünk egy ilyenre. – Mosolyogtam a felbukkanó emléken, mikor jó barátommal a kanapénkon, egy forró csoki kíséretében beszéltük meg a közös jövőnket. Hiányoztak azok az idők.

- És itt vagyunk. Pár év csúszással, de itt vagyunk. – Tekintetét felém fordította, s felfedte előttem ragyogó szemeit. Hangja boldogsággal volt tele, melyet egy kis remény kísért. Ajkai felvették híres mosolyát, mit már öt éve nem láttam.

- Mikor meghallottam a repülőn, hogy Fazék veled beszél, vagyis csak kimondta a nevedet, éreztem, hogy te vagy az, de nem akartam, hogy ez bekövetkezzen. Félre ne értsd! Nagyon örülök, hogy újra a közelemben vagy. Csak borzasztó lelkiismeret furdalásom volt. Még mindig…

- Sosem haragudtam…