Kilencedik fejezet

Drága Olvasóink! 

Meg is hoztuk  az ígért fejezetet. Hétvégén megint hozunk egy részt, ahogy ígértük. Élvezzétek a fejezetet és ne felejtsétek, hogy csodálatosak vagytok.

Ölel,

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~ 

 A nagy takarítás 

A szánk veszélyesen közel volt egymáshoz, hogy hosszú évek elteltével végre átadják magukat egymásnak, azonban nem közeledtek tovább, megálltak egy helyben. Olivér meleg leheletével kényeztette szétnyílt, remegő ajkaimat. Szemeimet lassú, fokozatos mozdulatokkal nyitottam ki, hogy lássam a velem szemben álló fiú szenvedést tükröző tekintetét. Tudja, hogy nem lenne a legjobb vége, ha most lágy, netalántán egy szenvedélyes csókot váltanánk, melyet feltehetően mindketten élveznénk, legalább is én biztosan. Érzéseink még nem tiszták. Ezeket a heves érzelmeket a hiány válthatta ki mindkettőnkből, ami érthető is ennyi év után.

Nem mozdult, egyikünk sem csak álltunk egy helyben és egymás tekintetében gyönyörködtünk. Az ő gyönyörű, egyedi szemei lélegzetelállító kilátást nyújtottak enyéimnek. Csalfa tekintetem akaratlanul is a csábítóan közel lévő ajkaira tévedtek, s Olivér ismét követte a cselekedetemet. Fényűző szemeit lehunyta, majd nem túl erősen összeszorította, mintha küzdene valami ellen. Levette meleg kezét felforrósodott orcámról és a medence felé lépett, el tőlem. Egy frusztrált sóhajt eresztettem a klórtól teli levegőbe. Megint megcsináltam. Megint az lesz, hogy feszengünk egymás mellett, mint a szerelmes tinédzserek és egy szót sem szólunk a másikhoz. Pontosan ez az, amit el akartam kerülni, de megint elszúrtam. Idegesen a hajamba túrtam és Oli felé fordultam, ki nekem háttal állt, s le sem vette tekintetét a medence vízéről.

Hirtelen ötlettől vezérelve lerúgtam magamról kényelmes bakancsaimat, s Oli mögé settenkedtem. Kezeimet izomtól feszült hátára raktam és nagy erőt véve, belelöktem a vízbe. Olivér egy rövid kiáltás után a víz alá merült, majd újra felbukkant az én nagy hahotázásaim kíséretében. Eltávolítani a kínos légkört: pipa. Egy kis büszkeség is került a nevetésembe. A tervem sikerült szerencsére, aminek nagyon örültem.  Olivér lelapult, vizes haja csintalanul a szemébe lógott. Fekete munkás pólója a víztől izmos testéhez simult. Szúrós tekintete csalfa mosolyt csalt az arcomra.

- Most segíteni fogsz kijönni. - jelentette ki, miközben nyújtotta felém a jobb kezét, hogy húzzam ki.

- Aha, persze, hogy magaddal ránts. – Mondtam játékosan, miközben bólogattam, ezzel jobban kifejezve, hogy tudom milyen játékot játszik. Oli ártatlanul megrázta a fejét, miszerint neki esze ágában sincs behúzni a medencébe. Megforgattam szemeimet angyali tekintetén, s összekulcsoltam a kezeimet. - Úgyis tudom, mit szeretnél, pontosan ezért nem fogom megfogni.

Olivér látszólag megelégelte magát és kimászott a medencéből felém véve az irányt, miközben hosszú víz csíkokat húzott maga után. Rájőve mire is készül, menekülésbe kezdtem. Gyermekded fogócskázásba kezdtünk, mint az ovisok. Tettem egy kört a medence körül, hogy Oli ne kapjon el. A nagy kergetőzés közben mindkettőnkből kitört pár sor kisebb kuncogás. Hirtelen hideg, vizes karok ölelték át a derekamat. Elől, a hasamnál Oli összekulcsolta kezeit és egy laza mozdulattal felemelt a földről, mint egy tollpihét. Őrült kapálózásba kezdtem, hátha kicsusszanok kezei közül, de esélyem nem volt. Hol sikonyáltam, hol hangosan felnevettem, miközben egyre közelebb, s közelebb értünk a medencéhez. Olivér egy egyszerű mozdulattal beugrott velem a vízbe. A hideg, klóros medence víz beterítette az egész testemet. Biztonságot éreztető kezeit levette rólam, s feljöttünk a víz alól.

- Nem vagy normális. - fröcsköltem le Olit, majd egy igen komoly ütést mértem a mellkasára a jobb kezemmel. Oli lágyan ráfogott a csuklómra elérve ezzel is, hogy elfelejtsem hogyan is kell levegőt venni.

- Állj már le a mellkasom ütésével. – mondta mosolyogva. - Folyamat ezt csinálod, mikor találkozunk. Lassan kezdem megszokni, de már kezd unalmas lenni. – Finoman közelebb húzott magához, s vizes ruháink teljesen egymáshoz tapadtak. Tekintete csak rajtam volt és kacéran csillogott a hold fényében. - Inkább simogass. – Kacsintott egyet pajkosan. Szemeim kitágultak hirtelen kérésétől. Szemei ellenállhatatlanná váltak, teljesen elmélyedtem bennük. Szívem örülten hasogatott a mellkasomban. Megköszörültem a torkomat, s próbáltam visszatérni a földre. - Kezdjünk neki a takarításnak. – Húzódtam el zavartam.

- Hmm... Oké. De nincs kedvem hozzá. – Panaszkodott Olivér bevetve hatalmas szemeit, melyek most még jobban csillogtak. Mindig ezt csinálta, ha nem akart valamit még gimnáziumba is ilyen arcot vágott, ha nem akart valamit megcsinálni. Úgy látszik még sem változott olyan sokat. Halvány mosoly ült ki arcomra a kedves emléktől.

- Majd lesz. – Közöltem vele halkan kuncogva, miközben próbáltunk kimászni a medencéből.

- Nem hiszem. Nézz csak körül. - mutatott körbe. - Tök tiszta minden.

- Úgy gondolod? – Mutattam az általunk kreált víztócsákra. Végig lehetett követni hol rohangált Oli, s hol estünk bele a medencébe.

- Oké, elég csak egy felmosás és kész is. – Mondta lezseren, s egy széles mosoly ült ki az arcára.

- Oké, van egy ötletem. Te gyors felmosol és mehetünk.

- Hű, mekkora ötlet volt! – Kezeit a derekamra rakta és fojtogatóan közel húzott magához. Szürkés szemeivel csak engem nézett. Felemeltem kicsit tekintetemet, - mivel jóindulatúan is Olinak csak az álláig értem - hogy láthassam az igéző szempárt.  - De el kell, hogy szomorítsalak. Most én is elmondom az ötletemet. Te is fogod csinálni. Mindketten felmosunk, aztán visszamegyünk a vízbe.

- Hogy utána újra felmoshassunk magunk után? – Húztam fel szemöldököm.

- Nekem határozottan megéri. – Vonta meg lezseren a vállát.

- Oké. Legyen.

Mindketten elindultunk a szomszédos fal felé, ahol a felmosókat hagyta Olivér. Habár dolgoznunk kellett, s magunk után takarítani, én boldog voltam, mert mindezt vele tehettem meg. Lopva felé pillantottam, s néztem, ahogyan erősen koncentrál a felmosásra és gondolatainak teljesen átadva magát néz lefelé. Megunva a csendben takarítást kihúztam magam, s kicsit kiropogtattam a hátamat, ami teljesen beállt a sok munka miatt.

- Térdelj! – Parancsoltam komolyan Olinak, próbálva nem elnevetni magamat. Értetlenül nézett rám, s egy ideig próbált gondolkodni azon, hogy ezt hogyan is érthettem.

- Tessék? – Kérdezte végül.

- Térdre!

- Ooké. – Nézett rám furán, mintha kedvesen akarnám kirabolni. Vonakodva, de letérdelt elém.

- Most a felmosók nemes lovagjává ütlek. – Koppintottam rá mindkettő vállaira egymás után. Oli jobb kezét a mellkasa bal felére tette, ezzel is jelezve, hogy belement a kis játékomba.

- Köszönöm eme megtisztelő rangot. – biccentett tisztelet tudóan Olivér, s kicsit el is mélyítette a hangját.

- Légy jó. – bólintottam vissza.

- Ja, úgy lesz. – Állt fel nevetve, majd a hátam mögé sétált, s a felmosójáért nyúlt.

- Lalalalalalalalalaaaaa. – Halottam meg eme felsőbbrendű éneklést a hátam mögül. Hátrafordultam, hogy megnézzem, mit is ügyköd a hátam mögött a volt osztálytársam. Oli kezei között a felmosóval bécsi keringőbe fogott, és látványosan, bár a bothoz hozzá nem érve simogatta azt. Olivér nevetségesen nézett ki, s eme gondolatomat nem titkoltam. Nevetésem csak úgy víz hangzott a helyiségben, majd próbáltam kontrollálni magamat és felvettem egy igen komoly arcot.

- Ahelyett, hogy engem kérnél fel, egy botlábúval táncolsz? - tettetem felháborodást, miközben a csípőmre raktam kezeimet.

- Túl elfoglalt voltál. - mutatott a kezemben lévő felmosóra. - De most, - vette ki kezemből a felesleges tárgyat. - hogy szabad vagy: Hölgyem, szabad egy táncra? - hajolt meg előttem Olivér igazi gavallér formájában.

- Természetesen... Uram! – Pukedliztem felé, két kezemet széttárva, s azt imitálva, hogy egy szép habos-babos ruhát fogok éppen. Jobb kezét a derekamra csúsztatta, mire én kezeimet átkulcsoltam a nyaka körül.

- Tudom, hogy már elmondtam, és te is elmondtad párszor az elmúlt napban, de azt hiszem, nem tudom eléggé kifejezni, hogy mennyire hiányoztál. - szólalt meg egy kis csend után Oli, miközben egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé.

- El sem hiszed mennyire jó ezt hallani tőled azok után, ami történt. – Mosolyodtam el keserűen, miközben elengedtem a nyakát, s tekintetemmel az immáron tiszta lecsempézett talajt vizsgáltam. Olivér az állam alá tette kezét, s maga felé fordította arcomat. Lágy mosoly ült kiférfiasodott orcájára, majd jobb keze a tarkómra tévedt, bal keze a lapockámra, így teljesen magához láncolt. Mélyet szippantottam bódító illatából, majd lecsuktam a szemem, s igyekeztem kiélvezni a pillanatot, amíg csak lehet. Ahogyan elérte a tudatomat a bekövetkezendő sorsom, kezeim ösztönösen a dereka köré tevődtek, s olyan szorosan húztam magamhoz amilyen szorosan csak tudtam. Nem akartam elszakadni tőle. Így akartam maradni örökre. Vele. Csak én és ő.

- Ti mit csináltok? Dolgoznotok kéne, nem romantikázni! – Fazék rikácsoló hangjára, mindketten elhúzódtunk egymástól. Oli keze lecsúszott a tarkómról az alkaromra, s a lapockámról a derekamra.

- Elnézést. – dörmögtük egyszerre a felügyelőnk felé, majd nagy bánatomra Oli kezei végleg eltávolodtak tőlem, ahogyan az enyéim az övéitől. Nagyot sóhajtva visszatértünk az unalmas monoton takarításhoz.

Nyolcadik fejezet

Drága Olvasóink! 

Sajnos nem tudtunk részt hozni eddig a suli miatt, ezért kaptok most egy fejezetet rendesen és a hét első felében is lesz egy kárpótlásul. Próbáljuk hetente felrakni a részeket ezentúl, ha ez nem sikerül akkor megint úgy lesz, ahogy most. Köszönjük a hozzászólásokat és a rengetek látogatót tényleg eszméletlen. Ha tudjátok híreszteljétek el az oldalt, hogy minél több emberhez eljusson persze csak ha akarjátok. Nagyon jól esik nekünk a pozitív visszajelzés és ihletet is úgyhogy ne spóroljatok a véleményetekkel.  Imádunk titeket és köszönjük a támogatásokat!! 

Ölel,
Bogyó & Babóca

~~~❀~~~ 

  

                        Hiányoztál...

                                                   

Hatalmasra kerekedett gyönyörű szemek, hófehérré vált, lesokkolt orca, szétnyíló dús ajkak. Ez a látvány fogadott miután közöltem az igazat Kevinnek. A zöldellő fák a fagyos nyári széltől sustorgásba kezdtek ezzel is életet lehelve az elakadt beszélgetésünkben. A hátunk mögött nevetgélő gyerekek, családok sétálgattak elámulva a gyönyörű park látványától. Kevin percekig nem szólalt meg, s ugyanazt a lesokkolódott arckifejezést mutatta ez idő alatt. Mellkasa egyenletesen emelkedett, mely a lenyugvását jelentette.

- Tessék? – Rekedt, el-elakadó hangjától megrándult a szívem. Szemeivel végig vizslatta az arcom minden szegletét. Lehunytam szemeimet pár másodpercre, hogy végig gondoljam a múltat, mely most felszakításra kerül. Hatalmasat ittam a jól eső, fagyos levegőből, melyek feltöltötték hangszálaimat, s immár készen álltam a beszélésre.

- Agydaganat.  – Hagyta el ajkaimat az immáron egészségtelenül sokszor elhangzott gyilkos szócska. Kiejtésétől újra egy sokkos állapotba kerültem, melyet már évek óta nem tudok feldolgozni. Ajkaimba harapva rászántam magam a folytatásra, melyet Kevin ledöbbenten várt. - Pontosan Oli elvesztése után alakult ki. Először csak fájt a fejem. Azt hittem azért, mert az Olival történtek újra felkavartak. Aztán egyre erősebbek lettek és már nem bírtam ki gyógyszer nélkül. Anyáék is győzködtek, hogy menjünk el orvoshoz, mert úgy lennének nyugodtabbak, ha egy orvos látna. Végül rászántam magam, hogy elmenjünk orvoshoz, mikor már elviselhetetlen volt és a gyógyszerek sem segítettek. Aztán mindenféle kivizsgálások és gépbe befekvések után mondta el a doki, hogy mi a helyzet. Azt mondta, még időben jöttünk, mert nincs komolyabb baj, egy műtét és eltávolítják onnan. Először nem akartam, de aztán anyáék is győzködtek így belementem. Azután minden zavaros volt. Anya az ágyam mellett ült lesápadva, míg az orvos magyarázott neki. Én csak homályosan láttam még, próbáltam megszólalni, de... Nem... Egyszerűen nem ment.  – Tekintetemet levettem Kevinéről s aprócskának tűnő kezeimre helyeztem azt. -  Az orvos beszédéből csak szófoszlányokat hallottam. – A hangom teljesen beakadt, mint egy régi, rozoga magnó. Kevin pillantása fojtogatóan égette az orcámat. Várta, hogy folytassam, de én nem tudtam. Egy elhasználódott dobozba zártam a múltat remélve, hogy soha nem kerül felnyitásra. Azt gondoltam, majd ha elzárom őket mások elől, sőt magam elől is minden jobb lesz. Most már látom, hogy ez a lépésem nem csak ostoba volt, de gyáva is. Nem tudom, mit gondoltam ekkor. Egy ekkora dolgot nem lehet csak úgy elzárni, hiszen úgy is megvalósul. Lehet, hogy csak nem állok még készen erre. Sőt ez, mint kiderült biztosan így van.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod, vagy nem állsz rá készen. -  Törte meg gondolataimat Kevin halk, támogató hangja. Puha, meleg tenyerét a felkaromra tette, s lágy mozdulatokkal simogatni kezdett. Halvány mosoly húzódott az ajkaimra a közelségétől.  Valahogyan sikerült lenyugtatnia. Szívemből a fájó tüskék elpárologtak, mintha ott sem lettek volna.

- Ha belekezdtem, már befejezem. – Tekintetem újra felé tévedt megnyitva a látványt Kevin állapotáról. Szemei pirosak voltak. Úgy nézett ki, mint aki az elérzékenyülés határán van. Ajkait majdnem véresre harapdálta, s gondosan beállított haja szanaszét állt. Energikus, fiatalos orcája egy röpke húsz perc alatt legalább tíz évet öregedett. Halványan bólintott. A szavak az ő száján sem találtak helyet.

- Sikertelen, kis darab, nagyobb. – Folytattam, ahol abba hagytam lenem véve tekintetem Kevinéről.  - És ehhez hasonló kétértelmű szavak. Egyből azt vontam le belőle, hogy a műtét nem sikerült. És, mint később kiderült jól gondoltam. Pedig pozitívan álltam hozzá a dolgokhoz, nem gondoltam a rosszakra. Az orvosok nem tudták a teljes daganatot eltávolítani. Azt mondták, hogy az eltávolítottnál akár nagyobb is lehet. És tessék. Itt vagyok egy régi, de mégis új daganattal, amin már csak egy kockázatos műtét segít. – Nevettem fel kínomban a végén. Így hangosan is végig hallgatva nem csak a fejemben még igazságtalanabbnak tűnt, mint eddig. Ijesztő volt, közeli és teljesen felemésztett.

- Sajnálom. – Kevin hangját csaknem elnyelte a fák csevegése, a hangos kacajok családoktól, s a szomorú szellő zokogása. Édesnek találtam, hogy bocsánatot kért, s azt is, hogy végig hallgat. Egyszerűen csak hálás voltam neki a bizalmáért. Mindenért, amit eddig tett.

- Nem kell. – Mosolyogtam rá. Legalább is próbáltam. - Te nem tettél semmit. Ilyen az élet, igazságtalan. De a legrosszabb, hogy pont az, akire a legnagyobb szükségem lett volna, aki támaszt és biztonságot nyújtott volna, nem volt ott, mert én elüldöztem az életemből.

- Olivér? – Bólintottam. - Szabad megkérdeznem, hogy mi történt köztetek? – Tette fel a rég várt kérdését Kevin. Az emlékek ismét elkezdtek az elmémbe szivárogni, mint egy hibás gátnál a folyamatosan befelé ömlő víz. Lemerevedtem a túl sok régi időkről szóló emlék foszfányoktól, melyek szépen lassan kebeleztek be. - Ne haragudj, nem akarok kíváncsiskodni, szóval nem kell válaszolnod. – Kért bocsánatot rögtön a fiú, mikor meglátta a reakciómat. Megértő mosoly csúszott bájos ajkaira, s fényt lopó szemeivel engem nyugtatgatott.

- Még gimiben volt egy barátom, akiért akkor odavoltam. Belekevert a rosszba, olyanokat csináltam meg miatta és vele, amik egyáltalán nem vallanak rám. Teljesen kifordultam önmagamból. Egyszer, a legutolsó alkalomkor, még 10. év végén, azt akarta, hogy menjünk be a tanáriba, ellopni a magyar dogát, nehogy megbukjon. Mikor megtaláltuk, benyitott Oli, majd egy tanár is pár percre rá, de közben Gergő az én kezembe nyomta a kikutatott dogát és sikerül észrevétlenül kimennie az ajtón, így Olival minket küldtek az igazgatóhoz. Oli mindent magára vállalt, csak, hogy engem megóvjon a büntetéstől, a kirúgástól, akárhogy bizonygattam az igazgatónak az igazat, Olinak hitt, így őt rúgták ki helyettem. Mikor már mentünk a cuccainkért, letámadtam, hogy miért csinálta ezt, de nem válaszolt. Utoljára… - A fiatal, édes csók, s puha ajkak még mindig ott égtek az enyéimen. Utolsó szavai, mint egy véget nem érő vízhang folyamatosan ismétlődtek elmémben. Nagyot nyeltem és igyekeztem lenyugtatni hevesen dobogó szívemet. -  Volt egy ölelésünk és ennyi. – Hazudtam. Muszáj volt nem mondhattam el Kevinnek az igazságot. Túl fájdalmas lenne kimondani. - Majd kisétált öt évre az életemből. Azóta is lelkiismeret furdalásom van. És még mindig azt hiszem, hogy haragszik rám és csalódott bennem. Azért próbáltam menekülni is az ebédlőből korábban.

- Olivér nem hiszem, hogy tudna rád vagy egyáltalán bárki másra sokáig haragudni. – Mondta lágy hangon Kevin, miközben nyújtózott egyet a padon. - Furán fog hangzani, de azok után, amit Roxiról és a vele kapcsolatos érzéseimről mondtam, nem hiszem, hogy meglep majd, de azok után, amiket Oli mondott rólad, én szerettem beléd úgy, hogy nem is ismertelek. – Szinte sokk ként ért ez a kis vallomás. Arckifejezésem megdöbbenésemet valószínűleg tisztán tükrözte Kevin reakciójából. - Jó, ne értsd félre, Roxit szeretem, egyelőre plátóin, de Olivér biztos, hogy nem haragszik rád.

- Mesélt rólam? – Kérdeztem megdöbbenve, mire Kevin bólintott egyet arcán kedves mosollyal.

- Elég sokat. Néha le se lehetett állítani. – mosolyodott el Kevin, ahogy én is.

Kevinnel még pár percig néztük a napnyugtát. Felém küldte párszor híres szív olvadó mosolyát a folyamat alatt. Miután a nap elbúcsúzott tőlünk, s álomra tért elindultunk vissza a szálloda felé. Örültem, hogy vastagabb pulcsit húztam ugyanis nyár ide vagy oda igen is hűvös volt. Néhányszor a csibészi szél a ruhám alá futott elérve, hogy megrázkódjak egy kicsit. Az utcák boltok fényeitől s az utcai lámpáktól fénylettek, mely elámuló látványt tárt elénk. Kevin pulcsijába dugta a kezét, s meg sem szólalt az út alatt. Nem is csodálom a szavak nekem sem jöttek a számra. Túl sok mindenre derült fény.

Oda értünk a szállodához, s kiélveztem még egyszer a hűvös levegő frissességét, majd beléptem a finom, meleg helyiségbe. Elköszöntem Kevintől és a benti medencék felé vettem az irányt, ahol túlóráznunk kell Olival.

A medencéken megcsillantak a holt elkápráztató fényei. Minden egyes szeglet magányosan hatott az emberek hiányától. Mindenki a szobájában volt már, kivéve egy embert, akire régen mindig számíthattam, ki  öt év alatt sem felejtett el, s ki szorgosan takarít helyettem is egyedül. A szívem hevesebben vert, mint eddig életemben. Égető volt a fájdalom, s könnyek melengették eddig boldog szemeimet. A bűntudat, hogy nem kerestem mardosott legbelül, mintha sav került volna, a szervezetembe s most próbál felemészteni. Nagyot nyeltem, s elindultam felé nesztelenül mid addig, amíg be nem ütöttem a lábam az egyik benti napozóágyba.

- Drina – Fordult felém mosolyogva, mitől megrepedt a szívem. A falnak támasztotta a felmosót s elindult felém. Nem tudom mi ütött belém talán a felszakadt sebek fájnak ennyire, de minél többet néztem a tökéletes orcáját, igéző szemeit, dús ajkait annál jobban szenvedtem. Egyre közelebb s közelebb került, majd végül elért hozzám.  Torkom kiszáradt csak tátogni tudtam. Ott álltam előtte, mint egy partra vetett hal. Szemeimben feltelt a könny, majdnem kiszöktek onnan, amit Oli minden bizonnyal észrevett. – Jól vagy, Drina? - Kezét az alkaromra helyezte, s fényt meggyalázó szürkés-kék szemeit az enyéimnek adományozta. Érintése végig perzselte a bőrömet. Szívem átlépte a sebesség határt, s ezzel majdnem átszakította a mellkasomat.  – Valami baj van.. – Nem tudta teljesen befejezni a kérdését ugyan is szemtelenül közbe vágtam. Kezeimet nyaka köré tekertem, s olyan közel húztam őt magamhoz, amilyen közel csak tudtam.  Szemeim visszavonultak a fájdalomtól és érzékeny lelkem átvette ajkaim fölött az irányítást.

- Köszönöm, hogy voltál nekem. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak – Suttogtam alig hallhatóan. Mikor ráeszméltem, miket is mondok és csinálok el akartam húzódni tőle akármilyen nehezemre is esne. Kezeit derekam köré fogta, s magához láncolt, nem engedve engem sehova. Pár percig lehettünk így, de nekem az örökké valóságig tartott. Örökre így maradtam volna a karjaiban, ha tehetem. Oli elhúzódott tőlem, majd meleg tenyerét kihűlt orcámra tette.

- Most is vagyok neked és leszek is, amíg tudok, Drina – Suttogta lágyan, miközben pillantásával engem nyugtatott. Egy kósza könny kicsusszant a szememből. Oli hüvelykujjával útját állta az elszaladt könnynek, s finom csókot lehelt a homlokomra. Ahogy puha ajkai a bőrömet súrolták az agyam megállt működni. Szívem majd szétrobbant, s lábaim egyre gyengébbnek tűntek. Miután ajka elvált a homlokomtól mélyen a szemembe nézett. Tekintete éhesen célozta meg párszor ajkaimat, ahogyan az enyéim is.

- Hiányoztál – Közölte halkan, miközben egyre közelebb s közelebb engedte ajkait az enyéimhez. Meleg lehelete simogatta az orcámat, s kényeztette az ajkaimat. Szívem hatalmasat dobbant, s szemeim fokozatosan búcsúzott el a világtól.