Drága Olvasóink!
Elég sokáig nem jöttünk új fejezettel ez egyrészt az iskola miatt volt, amit el is magyaráztunk egy külön bejegyzésben másrészt meg teljesen elidegenedtünk a sztoritól. Eredeti felállásban ketten dolgoztunk a történeten. Bogyó a párbeszédeket gyártotta és a helyesírásra ügyelt. Én, Babóca meg a körítéssel és a blog egyéb dolgaival foglalkoztam. Nos, Babóca már csak a helyesírásért ügyel és persze ötletelni ha elakadnék de ezen kívül egyedül viszem a történetet, ami elég nehéznek bizonyult. Vért izzadtam ezzel a résszel, ami gondolom látszik is- ezért ne haragudjatok- viszont a részek hosszabbak lesznek. Ez a fejezet hat oldalas, ami felér 2-3 normál résszel. A következő rész már nagyjából meg van csak még dolgozni kell a leírásokon így az is felrakásra fog kerülni. Talán még a héten, bár ezt nem mondom biztosra. Nem is mondanék többet. Élvezzétek a fejezetet. Jó olvasást!
Ölel,
Bogyó & Babóca
~~~❀~~~
A terv
A
tükörben egy átlagos alakkal rendelkező lány tekintett felém. Szeme barna, akár
a legtisztább csokoládé. Orcája melegebb színekben pompázott a Londoni hűvös
időjárás ellenében is. Arccsontját természetes pír fedte, mely a nap sugarai
miatt barnás színben szépítette a lányt. Pisze orra, s dús, rózsaszín ajkai
büszkén díszítették orcáját. Derékig érő hajkoronája úszott a festéktől. Egykor
aranyszínű loknijai gesztenyebarnává lettek. Mély, érzelmes oldala jól el volt
rejtve, melyet nem akart egyhamar napvilágra hozni. Tekintetéből nem lehetett
mást leolvasni, mint a színtiszta izgatottságot.
-
Meddig akarod még magadat nézni a tükörben? – Kuncogott bájosan a hátam mögött
Anna. Parányi kezeit törékeny vállaimra helyezte, majd egy lágy mosoly kúszott
tökéletes orcájára. – Ne izgulj már ennyire. Jó lesz minden. – Szavai ellenére
a hatalmas görcscsomó, mely gyomromat nyomta nem akart eltűnni. A mai napot
röptében szerveztük le még a reggeli műszak alatt. Mivel ma csak reggel és este
kell dolgoznunk eldöntöttük, hogy a délutánt városnézéssel töltjük. Persze a
görcs, mely egyre jobban, s jobban terjeszkedett el bennem, nem a városnézéstől
alakult ki. A mai szent nap Oli születésének napja. Öt év után ez lenne az első
alkalom, hogy együtt ünnepeljünk bármit is. A tegnapi takarítás után újra közel
kezdem érezni őt. Talán túl közel. Elmém akaratlanul is bejátszotta vágytól
remegő, dús ajkait, igéző szemeit, meleg érintését. A jelenetet, mikor meleg
lehelete csiklandozta kipirult bőrömet. Mikor ajkai veszélyesen közel voltak
enyéimhez. Orcám ismét fellángolt. Szívem akár egy végtelen óriáskerék.
Megköszörültem a torkomat, hogy vissza térjek a valóságba.
-
Remélem találok majd valami jó ajándékot. – Fordultam szembe Annával,
hátrahagyva a tükörképemet. Anna nőies csípőjére tette kezeit. Kedves, barna
szemeiben az elszántság tüze égett.
-
Persze, hogy találsz majd. Roxival simán találtok valamit seperc alatt. –
Biztatott, majd csuklón ragadott és leültetett az ágyamra. – De először ki kell
találnunk mit fogunk felhúzni – A szekrényem felé fordult, s bőszen kutatni
kezdett a ruháim között. Pár ruhadarabot a vállára csapott, majd turkált tovább.
-
Úgy tervezz, hogy ez csak egy városnézés lesz – Világosítottam fel. Nem úgy
tűnt, mintha ezzel tisztában lenne, ugyanis a kényelmes ruháimat a hideg
padlóra dobta.
-
Ahj, ugyan. Egy lánynak mindig jól kell kinéznie. – Fordult felém. Kezeiben és
vállain a szekrényem negyede pihent. Egy nőies mozdulattal felém hajította a
ruháimat, amiket ő jónak gondolt. – Ezeket próbáld fel. – Utasított. Lehuppant
az ágyam szélére és bőszen figyelte, ahogyan bele tuszkolom magamat a választottjaiba.
Az első szettje nem állt másból, mint a kedvenc fehér alapon feketén csíkozott
kötött, vékony pulcsimból, s a világoskék farmermintás szoknyámból, – ez volt a
kedvenc szoknyám és egyben az egyetlen is, amit rendszerességgel viseltem - ami
viseletre elég kényelmes volt. Anna csillogó szemekkel figyelte minden egyes
mozdulatomat. Oda veselkedtem a tükör elé és hatalmas grimaszok kíséretében
végig szemléltem magamat. A kedvenc pulcsim tökéletesen kiemelte az alakomat és
a lapos hasamat. A magasított derekú szoknyám ráhúzva a pulóverre megnyújtotta
hosszú lábaimat és letakarta a nem létező csípőmet.
-
Hát ez… - Baktattam végig tekintetemmel minden egyes részleten. Őszintén szólva
úgy néztem ki, mint Anna barna hajú, magasabb verzióban. – Le van szavazva. –
Elléptem a tükörtől és kezdtem lehámozni a ruhákat magamról.
-
Miért? Olyan aranyos – Vinnyogott Anna akár egy kisgyerek, akit elküldtek a
szülei korán aludni. Meglátva felé irányult grimaszomat visszavonult. – Jó
talán igazad van. Ez kicsit távol állt a stílusodtól. Kövit! – Csillant fel az
izgalom újra hangjában. Kezeit összekulcsolva – melyek az ölében pihentek - ült
törökülésben az ágy közepén. A következő választottja nem volt mást, mint egy
magas derekú, világos, koptatott farmernadrág, s egy fehér, vastag pántú,
rövidített, fehér felső, melyből hála a magasított derekú farmernak épp, hogy
nem látszott ki a hasam.
-
Na? Hogy festek? – Karjaimat középmagasan felemeltem magam mellett és Anna
reakciójára vártam. Oldalra hajtotta a fejét, s semmit mondó kifejezéssel az
arcán mért végig.
-
Valami hiányzik – Szólalt meg hirtelen, majd mélyen a gondolataiba merült. –
Meg van! – Csillantak fel szemei, majd lemászott az ágyról bele a szekrényébe.
Bőszen tologatta ide-oda a vállfáit, mire megtalálta, amit keresett.
Lecsúsztatta az anyagot a tárgyról és felém dobta. A fekete, vékonyka kimonó,
melyen fehér daisy virágok ékelődtek, sikeresen landolt a kezeimben. Hosszasan
fürkésztem a különös ruhadarabot, majd vállat rántva felhúztam azt. – Na, most
tökéletes – Büszkélkedett Anna az alkotásán. Mutató ujjával a tükör felé
mutatott invitálva, hogy nézzem meg magam. Parancsát teljesítve megpillantottam
a másomat. Barna hajam, s azonos színű szemem rejtélyessé vált a fekete kimonó
hatására. A farmernadrág és a felső tökéletesen visszaadták vékony alakomat. A
színhatás, s maga a stílus tökéletesen tükrözték az egyéniségemet. Anna felé
fordultam, hogy megköszönjem a segítségét, de mielőtt bármit is szólhattam
volna az ajtó kicsapódott és egy feldúlt Roxi lépett be a szobába.
-
Nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora egy pöcsfej. – Motyogta mérgesen.
Ledobta a fekete munkacipőjét magáról, utána elkezdte lehúzni a fehér pólóját.
Dühösen kigombolta fekete vászonnadrágját, s elkezdett kibújni belőle. Nem
hallottunk sokat a mormogásából csak pár nem illendő szót, meg, hogy „idióta
nőcsábász” és „agyatlan segget riszáló külföldiek”.
-
Roxi mi lenne, ha nem a képzeletbeli barátodhoz beszélnél, hanem hozzánk –
Hallatszott Anna bársonyos hangja. Roxi éppen a szürke, koptatott rövidnadrágjába
préselte be magát, ami útközben abba maradt, így combig felhúzott gatyában és
egy szál melltartóban fordult felénk.
-
Most megsértetted Nikolájt. Kérj bocsánatot – Szigorú hangnemét nézve azt hitte
az ember tényleg komolyan beszél, viszont smaragdzöld szemei elárulva a
gazdáját csintalanul nevettek. Anna édes kacaja bezengte a kis helyiséget,
életet lehelve abba.
-
Most komolyan. Mi történt? – Küzdöttem le a feltörő kuncogásomat egy egyszerű
mosollyal. Roxi sikeresen felhúzta magára a nadrágját és hatalmasat sóhajtott.
-
Semmi olyan, ami eddig ne történt volna. – Mondta szomorúan. Fehér, feszülős,
„Pizza is everything” feliratú pólóját betűrte a nadrágjába, s utána lehuppant
az ágyra, engem fürkészve.
-
De csinos valaki – Közölte pajkosan. – Lehet, hogy az lenne Oli számára a
legjobb ajándék, ha a fejedre tennénk egy masnit és odatolnánk elé téged. –
Mosolygott csintalanul.
-
Ebben van valami – Kuncogott Anna angyalian. Roxi diadalittasan pillantott
felém. Megfogtam a hozzám legközelebb lévő anyagot – ami történetesen a kék
szoknyám volt – és Roxi felé hajítottam.
-
Fogjátok már be – Mondtam játékosan. Roxi lehámozta az arcáról a szoknyámat, s
elkezdted tovább készülődni.
-
Ne mond, hogy nem igaz – Csavarta tovább a témát Anna ártatlanul. Boci szemeit
hatalmasra nyitotta, s úgy tekintett rám, mint aki teljesen ártatlan lenne.
Lehuppantam a recsegő parkettára és elkezdtem feloperálni a fekete bakancsomat.
-
Inkább induljunk. – Tereltem a témát. – Hol is találkozunk a fiúkkal?
-
A szálloda előtt – Kúszott le az ágyról Anna. Felkapott egy szürke kötött
kardigánt és a barna szandáljával a lábán átlépte a küszöbünket.
Feltápászkodtam és követtem Annát. Roxi egy lábon ugrálva ügyeskedett a cipője
felhúzásával. Célja sikerességével követte a példánkat. Ahogy egyre
távolabb és távolabb kerültünk a hálótérségtől, s közelebb a kijárathoz a
gyomrom egyre jobban kezdte feladni a szolgálatot. Vállaim teljesen
lezsibbadtak. Levegővételem szabálytalan. Az ismerős tolóajtó került elénk,
aminek üvegein keresztül vakító fénysugarak ömlesztették el a recepciós
térséget. Lenyomva a kilincset, kiértünk az emberektől nyüzsgő utcára. A friss
tavaszi szél lágyan túrt bele vékony szálú hajkoronámba,
kissé a bárányfelhőkkel ellepet égbolt felé repítve azt.
-
Á hát itt vagytok végre – Az autóduda és a mindennapi sürgés-forgás moraja,
csakhogy nem elnyelte az ismerős férfihangot. A hang iránya felé fordulva
megláttam Kevin lábat, elgyengítő orcáját, s csibészi mosolyát. Ajkaim egy
barátságos mosollyal köszöntek a nőcsábásznak. Roxi természetesen nem volt
ennyire jó viszonyban a fiúval. – Csinosak vagytok. Főleg te, Roxi –
Kacérkodott Kevin, látszólag sikertelenül. Roxi rideg tekintetével csak pár
pillanatig ajándékozta meg Kevin, majd úgy vizslatta a díszes, fekete lámpákat,
mintha idegenek lennének egy másik bolygóról.
-
A tegnapi szőke csajnak is ugyanezt mondtad? – Kaffantott oda. Kezeit
összefonta és megajándékozta Kevint hűvös pillantásával.
-
Nem dehogy is. – Tiltakozott Kevin. Kezeit védekező pozícióba helyezte maga
elé, mintha egy láthatatlan falat akarna eltolni. – Neki angolul mondtam. –
Válaszolt a leglezserebb stílusában a nőcsábász. Roxi arcáról egyből lehullott
a jeges maszk. Fényt lopó szemei meglágyultak. Orcáját egy gyönyörű, fényes
mosoly terítette be, mely csak hogy nem a füléig ért.
-
Akkor hova megyünk elsőnek? – Mély, selymes hangja már is káoszt teremtett a
fejemben, s megmozgatta gyenge szívemet. Olivér felé fordultam, aki Kevin
mellett állt egész végig. Kis fiús mosolya és bájos vámpírfogai a szokásos módon
ragyogták be markáns orcáját. Szemei csillogtak a rejtélytől. Már nem láttam át
rajtuk, mint régen. Minden egyes porcikája felfedezetlen számomra, mely
ismeretlen mocorgást éreztetett bennem.
-
Te vagy a szülinapos – Válaszoltam neki, én, a főszervező. – Te döntesz –
Mosolyogtam rá barátian. Tekintete egyből rám ragadt, s nem úgy tűnt, mint aki
egy hamar ott akarja hagyni az enyémet. Egy pillanatig nem csinált mást, csak a
csontomig hatolt pillantásával. A bőröm izzani kezdett, mintha megégették
volna. A hűvös időjárás egy trópusi szigetéjéhez volt fogható. Izmos karjait
mozgásnak emelte, s a mutató és hüvelykujja közé temette az állát. Tekintete
immáron a Londoni égbolton járkált.
-
Menjünk a Madame Tussaud-ba először – Jelentette ki – Ott még úgysem voltam.
Bólintottam egyet felé, s mozgásnak indultunk. Így csoportosan szeltük a
számomra ismeretlen utcákat. Számtalan idegen arc tekintett felém és számtalan
újdonságot pillanthattam meg. Ezek természetesen nem érték el, hogy szívem
hevesebben dobbanjon viszont a mellettem sétáló egyén annál inkább. Kevin ment
elől – ugyanis korábban kinyilvánította, hogy ő lesz a vezető, így ő megy
mindig elől – egyik oldalán Anna a másikon Roxi. Nem tudom, hogy szándékosan
csinálták-e vagy csak a véletlen szüleménye, de Oli és én lemaradva a
többiektől, kettesben sétáltunk a tágas járdán.
-
Milyen volt a reggeli műszak? – Kérdezte Olivér. Hangját alig lehetett hallani
az angol emberek beszélgetéseitől.
-
Unalmas – Hazudtam. Hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam ezzel a kis
füllentéssel kapcsolatban, de még sem mondhattam meg neki az igazságot.
Tulajdonképpen ez volt az egyik legpergősebb reggeli műszakom. A vendégek
kiszolgálása és az aközben történő szervezkedés leszippantotta az energiámat.
-
Még mindig nem száradtak meg a ruháim tegnapról – Kuncogott gyermekien.
Beletúrt dús hajába, mintha még mindig vizes lenne, s pillantását nekem
ajándékozta. Szemei úgy csillogtak akár az esti égbolt.
-
Te ötleted volt a fürdés – Kötekedtem viccesen. Oli pajkosan tekintett felém,
majd vonásai ellágyultak.
-
És a tánc is. – Mosolygott angyalian. – És milyen jó ötlet volt. –
Büszkélkedett. A tegnapi majdnem csók - melyet kétszer is eljátszottunk az este
folyamán – akár a villámcsapás lepte el elmémet. A mellkasom hirtelen
összeszorult. Úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a
nyakamba. Persze, hogy a tegnapi estéből ez jut eszembe először. Miért is nem
az, hogy végre először, sok év után jót mulattunk. Össze voltam zavarodva. Nem
tudtam mit gondoljak. Oli volt a legjobb barátom a gimiben. Mindent tudtunk
egymásról. Olyan volt nekem, mint egy testvér. A kép, mikor az öt évvel
fiatalabb Oli a falnak présel, s forró, fiatalos csókot lehel ajkaimra hirtelen
a szemem előtt lebegett. „Szeretlek” vízhangzott a fejemben, az egyszerű
szócska, melynek hihetetlen súlya van. A torkom hirtelen kiszáradt. Vajon
komolyan gondolta? Én csak, mint rég nem látott barátként tekintek rá. Igaz? De
akkor miért ver így a szívem, amikor a közelében vagyok? Miért akarom magamhoz
közel tudni? Miért vonz ennyire minden egyes mozdulata? A válasz sajnos még nem
jutott el hozzám. Féltem, hogy azért válaszolnak a közeledésére így az
érzelmeim, mert szükségem van valakire, akire támaszkodhatok. Valaki, aki ott
lesz a váróterembe, amikor műtenek. Valakire, akiért érdemes lenne bevállalni a
műtétet.
-
Hát persze. Neked mindig csak jó ötleteid vannak. – Mondtam cinikusan. Olivér
jobbnál jobb ötleteit a szemem előtt láttam. Mindet örültség és
meggondolatlanság jellemezte.
-
Nem tudom miről beszélsz. Minden ötletem jól sült el. – Értetlenkedett
játékosan.
-
Amikor az egyhetes kiránduláson, Spanyolországban kiszöktünk a tengerpartra és
éjszaka fürödtünk, mert a filmekben is így szokták terv? – Viccelődtem.
-
Arra emlékszem. Annyira le voltunk hűlve, hogy elcsomagolt kajákat melegítettek
a többiek és azt rakták az arcunkhoz. – Mesélte tovább. – Két hétig nem éreztem
mást csak a pörkölt és a rántott hús szagát. – A libabőr ellepte mindkét
karját, miközben megborzongott az emléktől. Nem kellett sokáig várni, míg
mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Észre sem vettem a távolságot, amit
eddig megtettünk, amíg hallásomat meg nem csapta a metró hangos zaja. Az
emberek sokasága fujtogatott. Úgy álltunk az emberáradat közepén, mint akik koncertre
jöttek volna. Mindenki egymás nyakán tolongott, s alig volt levegő.
-
Jól van csoport – Játszotta a gondos idegenvezetőt Kevin. – Nagyon sokan
lesznek a metrón ezért több, mint valószínű, hogy elfogunk távolodni egymástól.
– Magyarázta túl nyugodtan a kelleténél. Azért az nem lenne egy jó dolog, ha
elveszteném a többieket és egyedül mászkálnék London utcáin.
-
Egyezzünk meg abban, hogy ha ez megtörténne, mindenki leszáll a Baker
streetnél. – Zárta rövidre a témát Roxi és megfogta Anna parányi kezét. Anna
alacsonyabb volt nálunk, így több volt az esélye, hogy elveszik, ezért mindenki
nagyon figyelt, nehogy eltűnjön mellőlünk.
A
metró nem sokkal később meg is érkezett. Az emberek hirtelen megtódultak az
ajtók felé. Az áradat nagy erővel tolt előre, így ha akartam volna se tudtam
másfele menni. Jobb kezemet egy másik súrolta. A kéz tulajdonosa felé néztem, s
megpillantottam Oli kedves mosolyát. Ujjainkat összekulcsolta, s közelebb
húzott magához, nehogy elszakítson minket az áradat. Talán örültségnek hangzik,
de ahogyan a kezeink összekulcsolódtak nem éreztem semmi mást csak biztonságot.
A melegség elöntötte az egész porcikámat, s lágyan simogatta a szívemet. A
többi rohanó ember mintha köddé vált volna. Nem tudtam senkit figyelembe venni.
Csak őt. Senki mást.
A
metró belseje még zsúfoltabb volt. A jármű elindult és szinte kapaszkodnom sem
kellett olyan közel voltak az emberek, hogy dülöngélni sem tudtam. Olivér
mellkasa volt az egyetlen kilátásom. Ujjai kicsusszantak az enyéim közül, s
felmásztak a derekamra. Szorosan magához húzott, s alkarjával próbált védeni az
egyre csak közelebb nyomuló emberektől. Próbáltam nem figyelembe venni a
szélsebesen dobogó szívemet vagy elgyengült lábaimat. Levegővételem szakadozott
volt. Egyszerűen nem tudtam rendesen gondolkodni a közelségétől. Nem akartam
tudomásul venni mennyire jól esik a közelsége. Karjai közt olyan voltam, mint
egy törékeny porcelánbaba, melyhez, ha nem ő ér hozzá, szilánkokra törik.
A
metró hirtelen megállt, s ajtói kinyíltak. Oli ismét megragadta a kezemet.
Meleg tenyere puha volt, akár egy párna. Nem akartam, hogy elengedjen. Azt
akartam, hogy sose engedje el a kezemet. A nagy tömegtől nem láttam a többieket
csak egy rózsaszín, fehér pöttyös esernyőt. Olival egymásra néztünk és
elindultunk a tárgy felé. A tömeg kezdett szétoszlani, így volt szerencsém
megpillantani Kevint, kezében a rózsaszín esernyővel. Mellette a röhögéstől
fulladozó Anna és Roxi állt. Olivér elengedte a kezemet, mikor elértük a
többieket.
-
Honnan van az esernyő? – Minden erőmmel azon voltam nehogy elröhögjem magam.
-
Ideiglenesen a birtokomba vettem – Közölte velünk, balta arccal.
-
Nagyon jól mutat a kezedben – Röhögte el magát Olivér. Kevin végre leemelte az
esernyőt és lerakta az oszlop mellé.
-
Nem hogy értékelnéd az ötcsillagos tervemet – Tetette a megsértődött
kisgyereket Kevin. A nevetés hirtelen felszínre tört. Nem bírtam tovább. Víg
nevetésemhez a többiek is beszálltak, majd elindultunk. Mikor kiértünk a föld
alól a felszínre a nap sugarai boldogan perzselték orcámat. A friss levegőt
csak úgy falta a tüdőm. Kiértünk egy utcára, ahonnan már látszott a Madame
Tussaud épületének zöldeskékes kupolája. Még előttünk állt az egész nap tele
nem előrelátható dolgokkal, viszont egyet már biztosan tudtam. Ez lesz az első
napom, amit Olival együtt töltök öt év után és végre úgy nevetünk, ahogy régen.
Gátlások és feszengés nélkül hátrahagyva a múltat.