10.fejezet

Drága Olvasóink!

Elég sokáig nem jöttünk új fejezettel ez egyrészt az iskola miatt volt, amit el is magyaráztunk egy külön bejegyzésben másrészt meg teljesen elidegenedtünk a sztoritól. Eredeti felállásban ketten dolgoztunk a történeten. Bogyó a párbeszédeket gyártotta és a helyesírásra ügyelt. Én, Babóca meg a körítéssel és a blog egyéb dolgaival foglalkoztam. Nos, Babóca már csak a helyesírásért ügyel és persze ötletelni ha elakadnék de ezen kívül egyedül viszem a történetet, ami elég nehéznek bizonyult. Vért izzadtam ezzel a résszel, ami gondolom látszik is- ezért ne haragudjatok- viszont a részek hosszabbak lesznek. Ez a fejezet hat oldalas, ami felér 2-3 normál résszel. A következő rész már nagyjából meg van csak még dolgozni kell a leírásokon így az is felrakásra fog kerülni. Talán még a héten, bár ezt nem mondom biztosra. Nem is mondanék többet. Élvezzétek a fejezetet. Jó olvasást! 

Ölel,

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~ 

 A terv 

A tükörben egy átlagos alakkal rendelkező lány tekintett felém. Szeme barna, akár a legtisztább csokoládé. Orcája melegebb színekben pompázott a Londoni hűvös időjárás ellenében is. Arccsontját természetes pír fedte, mely a nap sugarai miatt barnás színben szépítette a lányt. Pisze orra, s dús, rózsaszín ajkai büszkén díszítették orcáját. Derékig érő hajkoronája úszott a festéktől. Egykor aranyszínű loknijai gesztenyebarnává lettek. Mély, érzelmes oldala jól el volt rejtve, melyet nem akart egyhamar napvilágra hozni. Tekintetéből nem lehetett mást leolvasni, mint a színtiszta izgatottságot.

- Meddig akarod még magadat nézni a tükörben? – Kuncogott bájosan a hátam mögött Anna. Parányi kezeit törékeny vállaimra helyezte, majd egy lágy mosoly kúszott tökéletes orcájára. – Ne izgulj már ennyire. Jó lesz minden. – Szavai ellenére a hatalmas görcscsomó, mely gyomromat nyomta nem akart eltűnni. A mai napot röptében szerveztük le még a reggeli műszak alatt. Mivel ma csak reggel és este kell dolgoznunk eldöntöttük, hogy a délutánt városnézéssel töltjük. Persze a görcs, mely egyre jobban, s jobban terjeszkedett el bennem, nem a városnézéstől alakult ki. A mai szent nap Oli születésének napja. Öt év után ez lenne az első alkalom, hogy együtt ünnepeljünk bármit is. A tegnapi takarítás után újra közel kezdem érezni őt. Talán túl közel. Elmém akaratlanul is bejátszotta vágytól remegő, dús ajkait, igéző szemeit, meleg érintését. A jelenetet, mikor meleg lehelete csiklandozta kipirult bőrömet. Mikor ajkai veszélyesen közel voltak enyéimhez. Orcám ismét fellángolt. Szívem akár egy végtelen óriáskerék. Megköszörültem a torkomat, hogy vissza térjek a valóságba.

- Remélem találok majd valami jó ajándékot. – Fordultam szembe Annával, hátrahagyva a tükörképemet. Anna nőies csípőjére tette kezeit. Kedves, barna szemeiben az elszántság tüze égett.

- Persze, hogy találsz majd. Roxival simán találtok valamit seperc alatt. – Biztatott, majd csuklón ragadott és leültetett az ágyamra. – De először ki kell találnunk mit fogunk felhúzni – A szekrényem felé fordult, s bőszen kutatni kezdett a ruháim között. Pár ruhadarabot a vállára csapott, majd turkált tovább.

- Úgy tervezz, hogy ez csak egy városnézés lesz – Világosítottam fel. Nem úgy tűnt, mintha ezzel tisztában lenne, ugyanis a kényelmes ruháimat a hideg padlóra dobta.

- Ahj, ugyan. Egy lánynak mindig jól kell kinéznie. – Fordult felém. Kezeiben és vállain a szekrényem negyede pihent. Egy nőies mozdulattal felém hajította a ruháimat, amiket ő jónak gondolt. – Ezeket próbáld fel. – Utasított. Lehuppant az ágyam szélére és bőszen figyelte, ahogyan bele tuszkolom magamat a választottjaiba. Az első szettje nem állt másból, mint a kedvenc fehér alapon feketén csíkozott kötött, vékony pulcsimból, s a világoskék farmermintás szoknyámból, – ez volt a kedvenc szoknyám és egyben az egyetlen is, amit rendszerességgel viseltem - ami viseletre elég kényelmes volt. Anna csillogó szemekkel figyelte minden egyes mozdulatomat. Oda veselkedtem a tükör elé és hatalmas grimaszok kíséretében végig szemléltem magamat. A kedvenc pulcsim tökéletesen kiemelte az alakomat és a lapos hasamat. A magasított derekú szoknyám ráhúzva a pulóverre megnyújtotta hosszú lábaimat és letakarta a nem létező csípőmet.

- Hát ez… - Baktattam végig tekintetemmel minden egyes részleten. Őszintén szólva úgy néztem ki, mint Anna barna hajú, magasabb verzióban. – Le van szavazva. – Elléptem a tükörtől és kezdtem lehámozni a ruhákat magamról.

- Miért? Olyan aranyos – Vinnyogott Anna akár egy kisgyerek, akit elküldtek a szülei korán aludni. Meglátva felé irányult grimaszomat visszavonult. – Jó talán igazad van. Ez kicsit távol állt a stílusodtól. Kövit! – Csillant fel az izgalom újra hangjában. Kezeit összekulcsolva – melyek az ölében pihentek - ült törökülésben az ágy közepén. A következő választottja nem volt mást, mint egy magas derekú, világos, koptatott farmernadrág, s egy fehér, vastag pántú, rövidített, fehér felső, melyből hála a magasított derekú farmernak épp, hogy nem látszott ki a hasam.

- Na? Hogy festek? – Karjaimat középmagasan felemeltem magam mellett és Anna reakciójára vártam. Oldalra hajtotta a fejét, s semmit mondó kifejezéssel az arcán mért végig.

- Valami hiányzik – Szólalt meg hirtelen, majd mélyen a gondolataiba merült. – Meg van! – Csillantak fel szemei, majd lemászott az ágyról bele a szekrényébe. Bőszen tologatta ide-oda a vállfáit, mire megtalálta, amit keresett. Lecsúsztatta az anyagot a tárgyról és felém dobta. A fekete, vékonyka kimonó, melyen fehér daisy virágok ékelődtek, sikeresen landolt a kezeimben. Hosszasan fürkésztem a különös ruhadarabot, majd vállat rántva felhúztam azt. – Na, most tökéletes – Büszkélkedett Anna az alkotásán. Mutató ujjával a tükör felé mutatott invitálva, hogy nézzem meg magam. Parancsát teljesítve megpillantottam a másomat. Barna hajam, s azonos színű szemem rejtélyessé vált a fekete kimonó hatására. A farmernadrág és a felső tökéletesen visszaadták vékony alakomat. A színhatás, s maga a stílus tökéletesen tükrözték az egyéniségemet. Anna felé fordultam, hogy megköszönjem a segítségét, de mielőtt bármit is szólhattam volna az ajtó kicsapódott és egy feldúlt Roxi lépett be a szobába.

- Nem hiszem el, hogy lehet valaki ekkora egy pöcsfej. – Motyogta mérgesen. Ledobta a fekete munkacipőjét magáról, utána elkezdte lehúzni a fehér pólóját. Dühösen kigombolta fekete vászonnadrágját, s elkezdett kibújni belőle. Nem hallottunk sokat a mormogásából csak pár nem illendő szót, meg, hogy „idióta nőcsábász” és „agyatlan segget riszáló külföldiek”.

- Roxi mi lenne, ha nem a képzeletbeli barátodhoz beszélnél, hanem hozzánk – Hallatszott Anna bársonyos hangja. Roxi éppen a szürke, koptatott rövidnadrágjába préselte be magát, ami útközben abba maradt, így combig felhúzott gatyában és egy szál melltartóban fordult felénk.

- Most megsértetted Nikolájt. Kérj bocsánatot – Szigorú hangnemét nézve azt hitte az ember tényleg komolyan beszél, viszont smaragdzöld szemei elárulva a gazdáját csintalanul nevettek. Anna édes kacaja bezengte a kis helyiséget, életet lehelve abba.

- Most komolyan. Mi történt? – Küzdöttem le a feltörő kuncogásomat egy egyszerű mosollyal. Roxi sikeresen felhúzta magára a nadrágját és hatalmasat sóhajtott.

- Semmi olyan, ami eddig ne történt volna. – Mondta szomorúan. Fehér, feszülős, „Pizza is everything” feliratú pólóját betűrte a nadrágjába, s utána lehuppant az ágyra, engem fürkészve.

- De csinos valaki – Közölte pajkosan. – Lehet, hogy az lenne Oli számára a legjobb ajándék, ha a fejedre tennénk egy masnit és odatolnánk elé téged. – Mosolygott csintalanul.

- Ebben van valami – Kuncogott Anna angyalian. Roxi diadalittasan pillantott felém. Megfogtam a hozzám legközelebb lévő anyagot – ami történetesen a kék szoknyám volt – és Roxi felé hajítottam.

- Fogjátok már be – Mondtam játékosan. Roxi lehámozta az arcáról a szoknyámat, s elkezdted tovább készülődni.

- Ne mond, hogy nem igaz – Csavarta tovább a témát Anna ártatlanul. Boci szemeit hatalmasra nyitotta, s úgy tekintett rám, mint aki teljesen ártatlan lenne. Lehuppantam a recsegő parkettára és elkezdtem feloperálni a fekete bakancsomat.

- Inkább induljunk. – Tereltem a témát. – Hol is találkozunk a fiúkkal?

- A szálloda előtt – Kúszott le az ágyról Anna. Felkapott egy szürke kötött kardigánt és a barna szandáljával a lábán átlépte a küszöbünket. Feltápászkodtam és követtem Annát. Roxi egy lábon ugrálva ügyeskedett a cipője felhúzásával. Célja sikerességével követte a példánkat.  Ahogy egyre távolabb és távolabb kerültünk a hálótérségtől, s közelebb a kijárathoz a gyomrom egyre jobban kezdte feladni a szolgálatot. Vállaim teljesen lezsibbadtak. Levegővételem szabálytalan. Az ismerős tolóajtó került elénk, aminek üvegein keresztül vakító fénysugarak ömlesztették el a recepciós térséget. Lenyomva a kilincset, kiértünk az emberektől nyüzsgő utcára. A friss tavaszi szél lágyan túrt bele vékony szálú hajkoronámba, kissé a bárányfelhőkkel ellepet égbolt felé repítve azt.

- Á hát itt vagytok végre – Az autóduda és a mindennapi sürgés-forgás moraja, csakhogy nem elnyelte az ismerős férfihangot. A hang iránya felé fordulva megláttam Kevin lábat, elgyengítő orcáját, s csibészi mosolyát. Ajkaim egy barátságos mosollyal köszöntek a nőcsábásznak. Roxi természetesen nem volt ennyire jó viszonyban a fiúval. – Csinosak vagytok. Főleg te, Roxi – Kacérkodott Kevin, látszólag sikertelenül. Roxi rideg tekintetével csak pár pillanatig ajándékozta meg Kevin, majd úgy vizslatta a díszes, fekete lámpákat, mintha idegenek lennének egy másik bolygóról.

- A tegnapi szőke csajnak is ugyanezt mondtad? – Kaffantott oda. Kezeit összefonta és megajándékozta Kevint hűvös pillantásával.

- Nem dehogy is. – Tiltakozott Kevin. Kezeit védekező pozícióba helyezte maga elé, mintha egy láthatatlan falat akarna eltolni. – Neki angolul mondtam. – Válaszolt a leglezserebb stílusában a nőcsábász. Roxi arcáról egyből lehullott a jeges maszk. Fényt lopó szemei meglágyultak. Orcáját egy gyönyörű, fényes mosoly terítette be, mely csak hogy nem a füléig ért.

- Akkor hova megyünk elsőnek? – Mély, selymes hangja már is káoszt teremtett a fejemben, s megmozgatta gyenge szívemet. Olivér felé fordultam, aki Kevin mellett állt egész végig. Kis fiús mosolya és bájos vámpírfogai a szokásos módon ragyogták be markáns orcáját. Szemei csillogtak a rejtélytől. Már nem láttam át rajtuk, mint régen. Minden egyes porcikája felfedezetlen számomra, mely ismeretlen mocorgást éreztetett bennem.

- Te vagy a szülinapos – Válaszoltam neki, én, a főszervező. – Te döntesz – Mosolyogtam rá barátian. Tekintete egyből rám ragadt, s nem úgy tűnt, mint aki egy hamar ott akarja hagyni az enyémet. Egy pillanatig nem csinált mást, csak a csontomig hatolt pillantásával. A bőröm izzani kezdett, mintha megégették volna. A hűvös időjárás egy trópusi szigetéjéhez volt fogható. Izmos karjait mozgásnak emelte, s a mutató és hüvelykujja közé temette az állát. Tekintete immáron a Londoni égbolton járkált.

- Menjünk a Madame Tussaud-ba először – Jelentette ki – Ott még úgysem voltam. Bólintottam egyet felé, s mozgásnak indultunk. Így csoportosan szeltük a számomra ismeretlen utcákat. Számtalan idegen arc tekintett felém és számtalan újdonságot pillanthattam meg. Ezek természetesen nem érték el, hogy szívem hevesebben dobbanjon viszont a mellettem sétáló egyén annál inkább. Kevin ment elől – ugyanis korábban kinyilvánította, hogy ő lesz a vezető, így ő megy mindig elől – egyik oldalán Anna a másikon Roxi. Nem tudom, hogy szándékosan csinálták-e vagy csak a véletlen szüleménye, de Oli és én lemaradva a többiektől, kettesben sétáltunk a tágas járdán.

- Milyen volt a reggeli műszak? – Kérdezte Olivér. Hangját alig lehetett hallani az angol emberek beszélgetéseitől.

- Unalmas – Hazudtam. Hirtelen nagyon kényelmetlenül éreztem magam ezzel a kis füllentéssel kapcsolatban, de még sem mondhattam meg neki az igazságot. Tulajdonképpen ez volt az egyik legpergősebb reggeli műszakom. A vendégek kiszolgálása és az aközben történő szervezkedés leszippantotta az energiámat. 

- Még mindig nem száradtak meg a ruháim tegnapról – Kuncogott gyermekien. Beletúrt dús hajába, mintha még mindig vizes lenne, s pillantását nekem ajándékozta. Szemei úgy csillogtak akár az esti égbolt.

- Te ötleted volt a fürdés – Kötekedtem viccesen. Oli pajkosan tekintett felém, majd vonásai ellágyultak.  

- És a tánc is. – Mosolygott angyalian. – És milyen jó ötlet volt. – Büszkélkedett. A tegnapi majdnem csók - melyet kétszer is eljátszottunk az este folyamán – akár a villámcsapás lepte el elmémet. A mellkasom hirtelen összeszorult. Úgy éreztem, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. Persze, hogy a tegnapi estéből ez jut eszembe először. Miért is nem az, hogy végre először, sok év után jót mulattunk. Össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit gondoljak. Oli volt a legjobb barátom a gimiben. Mindent tudtunk egymásról. Olyan volt nekem, mint egy testvér. A kép, mikor az öt évvel fiatalabb Oli a falnak présel, s forró, fiatalos csókot lehel ajkaimra hirtelen a szemem előtt lebegett. „Szeretlek” vízhangzott a fejemben, az egyszerű szócska, melynek hihetetlen súlya van.  A torkom hirtelen kiszáradt. Vajon komolyan gondolta? Én csak, mint rég nem látott barátként tekintek rá. Igaz? De akkor miért ver így a szívem, amikor a közelében vagyok? Miért akarom magamhoz közel tudni? Miért vonz ennyire minden egyes mozdulata? A válasz sajnos még nem jutott el hozzám. Féltem, hogy azért válaszolnak a közeledésére így az érzelmeim, mert szükségem van valakire, akire támaszkodhatok. Valaki, aki ott lesz a váróterembe, amikor műtenek. Valakire, akiért érdemes lenne bevállalni a műtétet.

- Hát persze. Neked mindig csak jó ötleteid vannak. – Mondtam cinikusan. Olivér jobbnál jobb ötleteit a szemem előtt láttam. Mindet örültség és meggondolatlanság jellemezte.

- Nem tudom miről beszélsz. Minden ötletem jól sült el. – Értetlenkedett játékosan.

- Amikor az egyhetes kiránduláson, Spanyolországban kiszöktünk a tengerpartra és éjszaka fürödtünk, mert a filmekben is így szokták terv? – Viccelődtem.

- Arra emlékszem. Annyira le voltunk hűlve, hogy elcsomagolt kajákat melegítettek a többiek és azt rakták az arcunkhoz. – Mesélte tovább. – Két hétig nem éreztem mást csak a pörkölt és a rántott hús szagát. – A libabőr ellepte mindkét karját, miközben megborzongott az emléktől. Nem kellett sokáig várni, míg mindketten hangos nevetésben törtünk ki. Észre sem vettem a távolságot, amit eddig megtettünk, amíg hallásomat meg nem csapta a metró hangos zaja. Az emberek sokasága fujtogatott. Úgy álltunk az emberáradat közepén, mint akik koncertre jöttek volna. Mindenki egymás nyakán tolongott, s alig volt levegő.

- Jól van csoport – Játszotta a gondos idegenvezetőt Kevin. – Nagyon sokan lesznek a metrón ezért több, mint valószínű, hogy elfogunk távolodni egymástól. – Magyarázta túl nyugodtan a kelleténél. Azért az nem lenne egy jó dolog, ha elveszteném a többieket és egyedül mászkálnék London utcáin.

- Egyezzünk meg abban, hogy ha ez megtörténne, mindenki leszáll a Baker streetnél. – Zárta rövidre a témát Roxi és megfogta Anna parányi kezét. Anna alacsonyabb volt nálunk, így több volt az esélye, hogy elveszik, ezért mindenki nagyon figyelt, nehogy eltűnjön mellőlünk.

A metró nem sokkal később meg is érkezett. Az emberek hirtelen megtódultak az ajtók felé. Az áradat nagy erővel tolt előre, így ha akartam volna se tudtam másfele menni. Jobb kezemet egy másik súrolta. A kéz tulajdonosa felé néztem, s megpillantottam Oli kedves mosolyát. Ujjainkat összekulcsolta, s közelebb húzott magához, nehogy elszakítson minket az áradat. Talán örültségnek hangzik, de ahogyan a kezeink összekulcsolódtak nem éreztem semmi mást csak biztonságot. A melegség elöntötte az egész porcikámat, s lágyan simogatta a szívemet. A többi rohanó ember mintha köddé vált volna. Nem tudtam senkit figyelembe venni. Csak őt. Senki mást.

A metró belseje még zsúfoltabb volt. A jármű elindult és szinte kapaszkodnom sem kellett olyan közel voltak az emberek, hogy dülöngélni sem tudtam. Olivér mellkasa volt az egyetlen kilátásom. Ujjai kicsusszantak az enyéim közül, s felmásztak a derekamra. Szorosan magához húzott, s alkarjával próbált védeni az egyre csak közelebb nyomuló emberektől. Próbáltam nem figyelembe venni a szélsebesen dobogó szívemet vagy elgyengült lábaimat. Levegővételem szakadozott volt. Egyszerűen nem tudtam rendesen gondolkodni a közelségétől. Nem akartam tudomásul venni mennyire jól esik a közelsége. Karjai közt olyan voltam, mint egy törékeny porcelánbaba, melyhez, ha nem ő ér hozzá, szilánkokra törik.

A metró hirtelen megállt, s ajtói kinyíltak. Oli ismét megragadta a kezemet. Meleg tenyere puha volt, akár egy párna. Nem akartam, hogy elengedjen. Azt akartam, hogy sose engedje el a kezemet. A nagy tömegtől nem láttam a többieket csak egy rózsaszín, fehér pöttyös esernyőt. Olival egymásra néztünk és elindultunk a tárgy felé. A tömeg kezdett szétoszlani, így volt szerencsém megpillantani Kevint, kezében a rózsaszín esernyővel. Mellette a röhögéstől fulladozó Anna és Roxi állt. Olivér elengedte a kezemet, mikor elértük a többieket.

- Honnan van az esernyő? – Minden erőmmel azon voltam nehogy elröhögjem magam.

- Ideiglenesen a birtokomba vettem – Közölte velünk, balta arccal.

- Nagyon jól mutat a kezedben – Röhögte el magát Olivér. Kevin végre leemelte az esernyőt és lerakta az oszlop mellé.

- Nem hogy értékelnéd az ötcsillagos tervemet – Tetette a megsértődött kisgyereket Kevin. A nevetés hirtelen felszínre tört. Nem bírtam tovább. Víg nevetésemhez a többiek is beszálltak, majd elindultunk. Mikor kiértünk a föld alól a felszínre a nap sugarai boldogan perzselték orcámat. A friss levegőt csak úgy falta a tüdőm. Kiértünk egy utcára, ahonnan már látszott a Madame Tussaud épületének zöldeskékes kupolája. Még előttünk állt az egész nap tele nem előrelátható dolgokkal, viszont egyet már biztosan tudtam. Ez lesz az első napom, amit Olival együtt töltök öt év után és végre úgy nevetünk, ahogy régen. Gátlások és feszengés nélkül hátrahagyva a múltat.