Nyolcadik fejezet

Drága Olvasóink! 

Sajnos nem tudtunk részt hozni eddig a suli miatt, ezért kaptok most egy fejezetet rendesen és a hét első felében is lesz egy kárpótlásul. Próbáljuk hetente felrakni a részeket ezentúl, ha ez nem sikerül akkor megint úgy lesz, ahogy most. Köszönjük a hozzászólásokat és a rengetek látogatót tényleg eszméletlen. Ha tudjátok híreszteljétek el az oldalt, hogy minél több emberhez eljusson persze csak ha akarjátok. Nagyon jól esik nekünk a pozitív visszajelzés és ihletet is úgyhogy ne spóroljatok a véleményetekkel.  Imádunk titeket és köszönjük a támogatásokat!! 

Ölel,
Bogyó & Babóca

~~~❀~~~ 

  

                        Hiányoztál...

                                                   

Hatalmasra kerekedett gyönyörű szemek, hófehérré vált, lesokkolt orca, szétnyíló dús ajkak. Ez a látvány fogadott miután közöltem az igazat Kevinnek. A zöldellő fák a fagyos nyári széltől sustorgásba kezdtek ezzel is életet lehelve az elakadt beszélgetésünkben. A hátunk mögött nevetgélő gyerekek, családok sétálgattak elámulva a gyönyörű park látványától. Kevin percekig nem szólalt meg, s ugyanazt a lesokkolódott arckifejezést mutatta ez idő alatt. Mellkasa egyenletesen emelkedett, mely a lenyugvását jelentette.

- Tessék? – Rekedt, el-elakadó hangjától megrándult a szívem. Szemeivel végig vizslatta az arcom minden szegletét. Lehunytam szemeimet pár másodpercre, hogy végig gondoljam a múltat, mely most felszakításra kerül. Hatalmasat ittam a jól eső, fagyos levegőből, melyek feltöltötték hangszálaimat, s immár készen álltam a beszélésre.

- Agydaganat.  – Hagyta el ajkaimat az immáron egészségtelenül sokszor elhangzott gyilkos szócska. Kiejtésétől újra egy sokkos állapotba kerültem, melyet már évek óta nem tudok feldolgozni. Ajkaimba harapva rászántam magam a folytatásra, melyet Kevin ledöbbenten várt. - Pontosan Oli elvesztése után alakult ki. Először csak fájt a fejem. Azt hittem azért, mert az Olival történtek újra felkavartak. Aztán egyre erősebbek lettek és már nem bírtam ki gyógyszer nélkül. Anyáék is győzködtek, hogy menjünk el orvoshoz, mert úgy lennének nyugodtabbak, ha egy orvos látna. Végül rászántam magam, hogy elmenjünk orvoshoz, mikor már elviselhetetlen volt és a gyógyszerek sem segítettek. Aztán mindenféle kivizsgálások és gépbe befekvések után mondta el a doki, hogy mi a helyzet. Azt mondta, még időben jöttünk, mert nincs komolyabb baj, egy műtét és eltávolítják onnan. Először nem akartam, de aztán anyáék is győzködtek így belementem. Azután minden zavaros volt. Anya az ágyam mellett ült lesápadva, míg az orvos magyarázott neki. Én csak homályosan láttam még, próbáltam megszólalni, de... Nem... Egyszerűen nem ment.  – Tekintetemet levettem Kevinéről s aprócskának tűnő kezeimre helyeztem azt. -  Az orvos beszédéből csak szófoszlányokat hallottam. – A hangom teljesen beakadt, mint egy régi, rozoga magnó. Kevin pillantása fojtogatóan égette az orcámat. Várta, hogy folytassam, de én nem tudtam. Egy elhasználódott dobozba zártam a múltat remélve, hogy soha nem kerül felnyitásra. Azt gondoltam, majd ha elzárom őket mások elől, sőt magam elől is minden jobb lesz. Most már látom, hogy ez a lépésem nem csak ostoba volt, de gyáva is. Nem tudom, mit gondoltam ekkor. Egy ekkora dolgot nem lehet csak úgy elzárni, hiszen úgy is megvalósul. Lehet, hogy csak nem állok még készen erre. Sőt ez, mint kiderült biztosan így van.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod, vagy nem állsz rá készen. -  Törte meg gondolataimat Kevin halk, támogató hangja. Puha, meleg tenyerét a felkaromra tette, s lágy mozdulatokkal simogatni kezdett. Halvány mosoly húzódott az ajkaimra a közelségétől.  Valahogyan sikerült lenyugtatnia. Szívemből a fájó tüskék elpárologtak, mintha ott sem lettek volna.

- Ha belekezdtem, már befejezem. – Tekintetem újra felé tévedt megnyitva a látványt Kevin állapotáról. Szemei pirosak voltak. Úgy nézett ki, mint aki az elérzékenyülés határán van. Ajkait majdnem véresre harapdálta, s gondosan beállított haja szanaszét állt. Energikus, fiatalos orcája egy röpke húsz perc alatt legalább tíz évet öregedett. Halványan bólintott. A szavak az ő száján sem találtak helyet.

- Sikertelen, kis darab, nagyobb. – Folytattam, ahol abba hagytam lenem véve tekintetem Kevinéről.  - És ehhez hasonló kétértelmű szavak. Egyből azt vontam le belőle, hogy a műtét nem sikerült. És, mint később kiderült jól gondoltam. Pedig pozitívan álltam hozzá a dolgokhoz, nem gondoltam a rosszakra. Az orvosok nem tudták a teljes daganatot eltávolítani. Azt mondták, hogy az eltávolítottnál akár nagyobb is lehet. És tessék. Itt vagyok egy régi, de mégis új daganattal, amin már csak egy kockázatos műtét segít. – Nevettem fel kínomban a végén. Így hangosan is végig hallgatva nem csak a fejemben még igazságtalanabbnak tűnt, mint eddig. Ijesztő volt, közeli és teljesen felemésztett.

- Sajnálom. – Kevin hangját csaknem elnyelte a fák csevegése, a hangos kacajok családoktól, s a szomorú szellő zokogása. Édesnek találtam, hogy bocsánatot kért, s azt is, hogy végig hallgat. Egyszerűen csak hálás voltam neki a bizalmáért. Mindenért, amit eddig tett.

- Nem kell. – Mosolyogtam rá. Legalább is próbáltam. - Te nem tettél semmit. Ilyen az élet, igazságtalan. De a legrosszabb, hogy pont az, akire a legnagyobb szükségem lett volna, aki támaszt és biztonságot nyújtott volna, nem volt ott, mert én elüldöztem az életemből.

- Olivér? – Bólintottam. - Szabad megkérdeznem, hogy mi történt köztetek? – Tette fel a rég várt kérdését Kevin. Az emlékek ismét elkezdtek az elmémbe szivárogni, mint egy hibás gátnál a folyamatosan befelé ömlő víz. Lemerevedtem a túl sok régi időkről szóló emlék foszfányoktól, melyek szépen lassan kebeleztek be. - Ne haragudj, nem akarok kíváncsiskodni, szóval nem kell válaszolnod. – Kért bocsánatot rögtön a fiú, mikor meglátta a reakciómat. Megértő mosoly csúszott bájos ajkaira, s fényt lopó szemeivel engem nyugtatgatott.

- Még gimiben volt egy barátom, akiért akkor odavoltam. Belekevert a rosszba, olyanokat csináltam meg miatta és vele, amik egyáltalán nem vallanak rám. Teljesen kifordultam önmagamból. Egyszer, a legutolsó alkalomkor, még 10. év végén, azt akarta, hogy menjünk be a tanáriba, ellopni a magyar dogát, nehogy megbukjon. Mikor megtaláltuk, benyitott Oli, majd egy tanár is pár percre rá, de közben Gergő az én kezembe nyomta a kikutatott dogát és sikerül észrevétlenül kimennie az ajtón, így Olival minket küldtek az igazgatóhoz. Oli mindent magára vállalt, csak, hogy engem megóvjon a büntetéstől, a kirúgástól, akárhogy bizonygattam az igazgatónak az igazat, Olinak hitt, így őt rúgták ki helyettem. Mikor már mentünk a cuccainkért, letámadtam, hogy miért csinálta ezt, de nem válaszolt. Utoljára… - A fiatal, édes csók, s puha ajkak még mindig ott égtek az enyéimen. Utolsó szavai, mint egy véget nem érő vízhang folyamatosan ismétlődtek elmémben. Nagyot nyeltem és igyekeztem lenyugtatni hevesen dobogó szívemet. -  Volt egy ölelésünk és ennyi. – Hazudtam. Muszáj volt nem mondhattam el Kevinnek az igazságot. Túl fájdalmas lenne kimondani. - Majd kisétált öt évre az életemből. Azóta is lelkiismeret furdalásom van. És még mindig azt hiszem, hogy haragszik rám és csalódott bennem. Azért próbáltam menekülni is az ebédlőből korábban.

- Olivér nem hiszem, hogy tudna rád vagy egyáltalán bárki másra sokáig haragudni. – Mondta lágy hangon Kevin, miközben nyújtózott egyet a padon. - Furán fog hangzani, de azok után, amit Roxiról és a vele kapcsolatos érzéseimről mondtam, nem hiszem, hogy meglep majd, de azok után, amiket Oli mondott rólad, én szerettem beléd úgy, hogy nem is ismertelek. – Szinte sokk ként ért ez a kis vallomás. Arckifejezésem megdöbbenésemet valószínűleg tisztán tükrözte Kevin reakciójából. - Jó, ne értsd félre, Roxit szeretem, egyelőre plátóin, de Olivér biztos, hogy nem haragszik rád.

- Mesélt rólam? – Kérdeztem megdöbbenve, mire Kevin bólintott egyet arcán kedves mosollyal.

- Elég sokat. Néha le se lehetett állítani. – mosolyodott el Kevin, ahogy én is.

Kevinnel még pár percig néztük a napnyugtát. Felém küldte párszor híres szív olvadó mosolyát a folyamat alatt. Miután a nap elbúcsúzott tőlünk, s álomra tért elindultunk vissza a szálloda felé. Örültem, hogy vastagabb pulcsit húztam ugyanis nyár ide vagy oda igen is hűvös volt. Néhányszor a csibészi szél a ruhám alá futott elérve, hogy megrázkódjak egy kicsit. Az utcák boltok fényeitől s az utcai lámpáktól fénylettek, mely elámuló látványt tárt elénk. Kevin pulcsijába dugta a kezét, s meg sem szólalt az út alatt. Nem is csodálom a szavak nekem sem jöttek a számra. Túl sok mindenre derült fény.

Oda értünk a szállodához, s kiélveztem még egyszer a hűvös levegő frissességét, majd beléptem a finom, meleg helyiségbe. Elköszöntem Kevintől és a benti medencék felé vettem az irányt, ahol túlóráznunk kell Olival.

A medencéken megcsillantak a holt elkápráztató fényei. Minden egyes szeglet magányosan hatott az emberek hiányától. Mindenki a szobájában volt már, kivéve egy embert, akire régen mindig számíthattam, ki  öt év alatt sem felejtett el, s ki szorgosan takarít helyettem is egyedül. A szívem hevesebben vert, mint eddig életemben. Égető volt a fájdalom, s könnyek melengették eddig boldog szemeimet. A bűntudat, hogy nem kerestem mardosott legbelül, mintha sav került volna, a szervezetembe s most próbál felemészteni. Nagyot nyeltem, s elindultam felé nesztelenül mid addig, amíg be nem ütöttem a lábam az egyik benti napozóágyba.

- Drina – Fordult felém mosolyogva, mitől megrepedt a szívem. A falnak támasztotta a felmosót s elindult felém. Nem tudom mi ütött belém talán a felszakadt sebek fájnak ennyire, de minél többet néztem a tökéletes orcáját, igéző szemeit, dús ajkait annál jobban szenvedtem. Egyre közelebb s közelebb került, majd végül elért hozzám.  Torkom kiszáradt csak tátogni tudtam. Ott álltam előtte, mint egy partra vetett hal. Szemeimben feltelt a könny, majdnem kiszöktek onnan, amit Oli minden bizonnyal észrevett. – Jól vagy, Drina? - Kezét az alkaromra helyezte, s fényt meggyalázó szürkés-kék szemeit az enyéimnek adományozta. Érintése végig perzselte a bőrömet. Szívem átlépte a sebesség határt, s ezzel majdnem átszakította a mellkasomat.  – Valami baj van.. – Nem tudta teljesen befejezni a kérdését ugyan is szemtelenül közbe vágtam. Kezeimet nyaka köré tekertem, s olyan közel húztam őt magamhoz, amilyen közel csak tudtam.  Szemeim visszavonultak a fájdalomtól és érzékeny lelkem átvette ajkaim fölött az irányítást.

- Köszönöm, hogy voltál nekem. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak – Suttogtam alig hallhatóan. Mikor ráeszméltem, miket is mondok és csinálok el akartam húzódni tőle akármilyen nehezemre is esne. Kezeit derekam köré fogta, s magához láncolt, nem engedve engem sehova. Pár percig lehettünk így, de nekem az örökké valóságig tartott. Örökre így maradtam volna a karjaiban, ha tehetem. Oli elhúzódott tőlem, majd meleg tenyerét kihűlt orcámra tette.

- Most is vagyok neked és leszek is, amíg tudok, Drina – Suttogta lágyan, miközben pillantásával engem nyugtatott. Egy kósza könny kicsusszant a szememből. Oli hüvelykujjával útját állta az elszaladt könnynek, s finom csókot lehelt a homlokomra. Ahogy puha ajkai a bőrömet súrolták az agyam megállt működni. Szívem majd szétrobbant, s lábaim egyre gyengébbnek tűntek. Miután ajka elvált a homlokomtól mélyen a szemembe nézett. Tekintete éhesen célozta meg párszor ajkaimat, ahogyan az enyéim is.

- Hiányoztál – Közölte halkan, miközben egyre közelebb s közelebb engedte ajkait az enyéimhez. Meleg lehelete simogatta az orcámat, s kényeztette az ajkaimat. Szívem hatalmasat dobbant, s szemeim fokozatosan búcsúzott el a világtól.