Hatodik Fejezet

Sziasztok Olvasóink!

Ismételten köszönjük a kommenteket nagyon aranyosak és kedvesek vagytok. Sikerült időben hoznunk a részt kivételesen. Ez egy rövidebb de annál izgalmasabb rész. Nem is húzzuk tovább a szót reméljük tetszeni fog. 

Jó olvasást kívánunk

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~   

" Sosem haragudtam..."

- Hé, minden rendben? - ütköztem bele kifele menet Kevinbe. Észre sem vettem, hogy elém került. Egy percre arról is elfeledkeztem, hogy egy másik országban vagyok. Kezeit lágyan vállaimra tette, miközben vegyes érzelmekkel teli orcámat fürkészte. Nem tudtam ránézni. Nem akartam, hogy jelen pillanatban bárki is megvigasztaljon. Egy cél lebegett a szemem előtt: A szállodával szemben lévő park. A csoportból még nem ismert, ebédelni vágyó emberek tömkelege ajándékozott meg fürkésző pillantásokkal, ami fullasztóan hatott. A természet lágy öle és a friss levegő úgy vonzott, mint a sivatagban egy korty víz. Ki akartam szellőztetni fejemet az előbbi szembesülés miatt. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Jó és rossz érzés költözött belém. A fájdalom mardosott belülről, nem volt elég, hogy a kezem is sajgott, belsőm is csatlakozott hozzá. Csodás. Izgalmasabb első napot akartam, nem drámait.  Hatalmasat sóhajtottam, s végtelenül nagy fájdalmat éreztem, mert újra szembesültem tettemmel. A múlt árnya, mint egy tapasztalt vadász könnyen becserkészett. Azzal, hogy míg ő kiállt mellettem, én cserbenhagytam és még annyi bátorság sem volt bennem, hogy bocsánatot kérjek mindenért. Pedig, ha megtettem volna és nem hergeltem volna magam azzal, hogy Olivér biztosan nem látna szívesen, inkább hagytam az egész dolgot. Pedig mennyivel könnyebb lett volna minden. Lett volna, aki elkísér a különféle vizsgálatokra. Ő karjaiba zárt volna nyugtatásként, miközben a hajamat simítgatja és nyugtató szavakat suttogott volna fülembe, ha a tudattól, hogy a napjaim már visszafele számlálódnak, sírógörcsöt kapok. Azt hittem már lezártam magamban, hogy elfogadtam a tényeket. Úgy akartam élni az életem, mint egy normális ember. Tévedtem. Én már soha nem lehetek „normális”.

- Nem igazán. – Vágtam rá hirtelen nem éppen kedves hangnemben. Hatalmas égkék szemeiben értetlenség csillogott. Könnyek gyűltek szemeimben és mielőtt végig folytak volna orcámon, gyorsan letöröltem őket. Óvatos, de iramos mozdulatokkal lehámoztam kezeit a vállamról és olyan gyorsan szedtem viszonylag formás lábaimat, amilyen gyorsan csak kitelt belőlem.  

- Dorina! – távolról hallottam Olivér hangját. Az egyik részem még gondolkodott is a megálláson. A másik részem arcon vágva az első részem, csakis a menekülésre koncentrált.

- Á, szia! - igyekezett felém sietős léptekkel Anna, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, mennyire nem szeretnék most senkivel sem beszélgetést folytatni. Csak biccentettem neki egy aprót és tovább igyekeztem, ezzel próbálva tudtára adni, hogy ez az időpont most nem alkalmas. – Jujj, ne haragudj a kezed miatt, annyira béna vagyok. Még bele kell rázódnom ebbe az egészbe. – Mondta sajnálkozón és parányi kezével felemelte az én sebes kacsómat.

- Semmi baj, csak kérlek, hadd menjek. – dörzsöltem meg szemeimet, próbálkozva azzal, hogy a csintalan könnyeket eltűntessem onnan. Mindig akkor bukkantak elő, amikor nem kellett volna nekik. Anna ezt meglátva egy lépéssel közelebb jött. Boci szemei még nagyobbra tágultak, apró, dús ajkai szétnyíltak.

- De nagyon fáj? Mi a baj? Ez a baj? Jól vagy?

- Anna, kérlek! – förmedtem rá, majd próbáltam higgadtan hozzászólni. - Csak… Csak kérlek, hadd menjek el innen. – Fekete munkás cipőmet nézegettem elfeledkezve arról, hogy éppen menekülök.

- Dri! – hallottam meg megint az az ismerős hangot, de már közelről. Ha a hangra nem is, de a becenév hallatára felkaptam a fejem és egyből szembe találtam magam a jól ismert, igéző szempárral.

- Szia Olivér! – köszöntötte Anna kedvesen, mit sem sejtve az egész dologról.

- Szia Anna! – köszönt vissza az előttem álló fiú, még mindig szemeimbe nézve. Csend volt. Meglepően nem a várva várt kínos csend. Sokkal inkább a vihar előtti csend. Oli levette rólam a tekintetét és Annához fordult. – Kettesben hagynál mindet? – Anna hosszasan végignézett rajtunk. Orcáján látszott a zavarodottság. Együttérzően bólintott és elment, minket kettesben hagyva. Olivér felém fordult, s hosszasan a szemembe vájta tekintetét. Lágyan megragadta a csuklómat és pár lépést előre lépett. Mellkasa súrolta az enyémet, jobb keze az alkaromon, bal keze pedig a csuklómon pihent. Egyre közelebb, s közelebb hajolt. Mámorító illata kellemesen csapott meg, mint a friss, tavaszi szellő. Lágyan fülembe suttogta a kívánságát:

- Gyere velem.

 Szívem örülten hangosan kezdett el verni. Keze nem ment lejjebb, a csuklómon maradt, s mintha olvasna a gondolataimban a park felé vette az irányt. Jól esett, hogy még érdeklem és szakít rám időt. Már nem menekülhettem a régóta várt beszélgetés elől. Legbelül már túl akartam esni ezen és nem állandóan kibújni a problémáim elől. Mélyen belélegeztem a park friss pázsitjának illatát, majd Oli elengedte a csuklómat. Továbbra is szótlanul haladtunk, szorosan egymás mellett. Útközben egyszer-egyszer puha keze enyémhez simult, amitől a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. A macskaköves út vezette kis ösvény közepe felé leültünk egy frissen festett padra. Egy darabig kínos csend uralta a köztünk lévő légteret, egyikünk sem tudta mit mondjon, vagy hol kezdje el. Öt év sok idő. Mindkettőnkkel rengeteg dolog történt.

- Értelmetlen volt az egész. – Nyögte ki pár perc csend után. Egyikünk sem nézett a másikra. Olivér a fekete, elegáns cipőjét nézte. Mindketten a dolgozói ruhánkban voltunk. A hideg szellő áthatolt a lenge, fehér ingemen, melytől kicsit megborzongtam. Aprónyi kezeimmel a vállamat kezdtem el felmelengetni, miközben felé néztem.

- Tessék? – Tettettem tudatlanságot, pedig pontosan sejtettem, hogy miről beszél, csak megerősítésre vártam, miszerint ő is hasonlóan érzett, mint én.

- Az elmúlt öt év. – Fordult felém. – Amíg nem találkoztunk. – Fúrta tekintetét mélyen enyémbe.

- Sokszor akartalak megkeresni és felhívni. Mondjuk egyszer sikerült. – Mosolyodtam el keserűen az emléken, amikor bátorságot merítettem valahonnan, hogy pár hónapra a történtek után felhívjam. De mikor felvette és beleszólt, meghátráltam. Féltem. Rettenetesen féltem, hogy többé már nem lesz olyan a barátságunk, mint volt, mielőtt elment. Jobb volt talán abban a tudatban lenni, hogy a sok éven át tartó barátságunkban éljek tovább Oli nélkül, de mégis vele. Az emlékével. - De sose jutottam el addig, hogy bármelyik is megtörténjen. Azt hittem haragszol rám. – Hajtottam le a fejemet és a frissen locsolt még nedves fűre vezettem tekintem. Természetesen a park gyönyörű volt, de nem érdekesebb, mint a mellettem ülő. Még sem tudtam ránézni legnagyobb szégyenemre.

- Miért haragudnék? – Simított végig lágyan kezemen, én pedig nem bírtam ki, belenéztem szemeibe. Szívem már a torkomban dobogott, hihetetlen tempót diktálva. Összeborzolt barna haját lágyan cirógatta a szél. Zöldes szemei - mint a frissen metszett rózsa szára - hatalmasra nyíltak, végig vízslatta orcám minden egyes szegletét. Nem bírtam tovább állni pillantását. Tekintetem az éppen előttünk játszó, édes testvérpárra szegeződött.

- Sok minden miatt meglenne rá az okod. Például Gergő miatt. De a legnagyobb ok, hogy téged rúgtak ki helyettem. – Még mindig borzasztó az érzés, hogy ez megtörtént. Maga a tény, hogy nem tudok elszakadni a múlttól és, az, hogy Oli volt a hős mégis ő szenvedett miattam.

- Minden évben eljöttem erre a munkára, miután leérettségiztünk. Abban reménykedtem, hogy te is ezt fogod tenni. – tekintetét a tiszta ég felé fordította, melyen épp, hogy akadt egy-két csintalan felhő ezzel is kerülve a szemkontaktust. A remény, mint este a csillagok, hirtelen felcsillogott szemeimben. Szívem szinte maratont futott a mellkasomban.

- Nem voltam rá kész. Nem mertem jelentkezni miattad. Féltem, hogy haragszol. Még mindig félek. – Játszottam zavaromban felsértett kezeimmel, még véletlenül se nézve a mellettem ülő srácra, ki szeretetteljesen égette orcámat titokzatos pillantásával.

- Nem is akartam már ebben az évben jönni. De aztán érvekkel rászedtem magam, és arra jutottam, hogy ez lesz az utolsó év és, ha most se jössz, akkor feladom. Mert a sors akkor nem akarja, hogy újra találkozzunk. – Nevetett fel zavarában, majd egy levéllel kezdett babrálni, amit a földről vett fel.

- Mostanra éreztem azt, hogy muszáj ezt megtennem, hiszen erről beszéltünk. Hogy mindenképp eljövünk egy ilyenre. – Mosolyogtam a felbukkanó emléken, mikor jó barátommal a kanapénkon, egy forró csoki kíséretében beszéltük meg a közös jövőnket. Hiányoztak azok az idők.

- És itt vagyunk. Pár év csúszással, de itt vagyunk. – Tekintetét felém fordította, s felfedte előttem ragyogó szemeit. Hangja boldogsággal volt tele, melyet egy kis remény kísért. Ajkai felvették híres mosolyát, mit már öt éve nem láttam.

- Mikor meghallottam a repülőn, hogy Fazék veled beszél, vagyis csak kimondta a nevedet, éreztem, hogy te vagy az, de nem akartam, hogy ez bekövetkezzen. Félre ne értsd! Nagyon örülök, hogy újra a közelemben vagy. Csak borzasztó lelkiismeret furdalásom volt. Még mindig…

- Sosem haragudtam…