Negyedik fejezet

Kedves Olvasóink!

Ne haragudjatok, hogy ennyit  késtünk, de nem úgy telt a hétvégénk, ahogy terveztük. Igyekszünk szombaton részt tenni, de nem ígérünk semmit. 

 Nagyon hálásak vagyunk a sok pozitív vissza jelzésekért. Nem tudjuk szavakba önteni mennyire jól esik a támogatásotok.

Ebbe a részbe bejön pár új szereplők, akiknek majd fontos szerepük lesz. Reméljük szeretni fogjátok őket. Nem is húzzuk tovább a szót meghoztuk a várva várt fejezetet.

Jó olvasást Kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   Az ismerkedés

Megkönnyebbülten raktam le vas nehéz bőröndjeimet a recsegő faparkettára, s fáradtságtól remegő kezeimmel megkíséreltem kinyitni az ajtót. Csomagjaimmal beléptem a sötét szobába, s közben majdnem orra buktam a küszöbön. Anna halkan kuncogott egyet a szerencsétlenkedésemen és felkapcsolta a villanyt, ezzel is elénk tárva a lakhelyünk kinézetét. A kis szobában semmi különleges nem volt, mégis bájosan hatott a régies ruhásszekrényeivel és a kellemes, semmitmondó színpalettájával. Leraktam kopott, fekete bőröndjeimet az ablakhoz legközelebbi ágyara, s elkezdtem kipakolni pár szükséges cuccot.

- Emma ne vágj ilyen szenvedő fejet. Tök jó, hogy egy szobába kerültünk nem? Még az égiek is azt akarják, hogy jobban megismerjük egymást. – Csüngte szavait Anna, miközben bájos könnyedségével feldobta tucatnyi táskái egyikét a mellettem lévő ágyra. Az égiek is azt akarják részt azért túlzásnak tartom, már a gép leszállása előtt kijelentette, hogy velem lesz egy szobába, s célja eléréséhez egy egész drámai monológot eljátszott a vezetőnek, aki végül beadta a derekát. Tekintetem felé fordítottam, s egy humoros grimaszt küldtem felé. Válaszul, orcáján tündéri mosoly ragyogott, mely beragyogta külsejét. Ötletem sem volt, hogy csinálta, de amíg Anna egy másvilágon született teremtésnek tűnt törékeny alkatával, hatalmas mogyoró barna színű szemeivel, s a kis virágos ruhájával, mely alá meleg harisnyát húzott, addig én teljesen az ellentéte voltam. Nem tudtam volna elképzelni magam olyannak, mint amilyen ő, s nem is annyira akartam. Mióta Oli elkerült mellőlem, több örültséget csináltam, mint amennyit szabadott volna. Ezzel is kicsit tudatni akartam a világgal a fájdalmamat, azt, hogy mit éltem át, s még is kihúzott háttal nézek elébe. Az ajtó felől hangos kacarászások, s gurulós bőröndök hangjai keveregtek. Az egyik pillanatban egy hosszú, fekete hajú lány gurult be a bőröndjén ülve, amit egy barna hajú, jó vágású srác tolt. A küszöbön azonban a tárgy, amin ült elakadt, elérve, hogy a lány a földön landoljon. A srác segítségét elfogadva állt föl könnyeit törölgetve, melyeket a nevetés csalt elő.

- Úúú, ez tök jó volt! Még egyszer! – mosolygott izgatottan a fiúra, mint egy kisgyerek, aki édességet kapott szülői tiltás ellenére. A srác markáns orcájára csibészi mosoly ült, mely végül egy hangos nevetéssé fejlődött. A feketehajú leányzó, ki eddig nekünk háttal ált, megfordult, s felfedte gyönyörű napbarnított arcát, melyet két zöld, igéző szempár ragyogott be. Kristály zöld íriszeivel végig pillantott a szobán és jól szemügyre vette a szobában lévőket. Tekintete megakadt Annánál, majd fényűző mosolyát szélesebbre húzta. – ííííííjj! Sziaaa! – Kezeit oldalra tárta, majd nemes egyszerűséggel Anna nyakába ugrott kacarászva. Anna finoman eltolta magától, s egy lágy mosolyt közvetített felé majd a lány engem észrevéve elém állt – Szia! Mi még nem találkoztunk. Roxi vagyok. – Nyújtotta felém jobb kezét bemutatkozás jeleként, melyet örömmel el is fogadtam.

- Dorina. Szia! – Mutatkoztam be egy szívélyes mosoly kíséretében. Roxi, habár még csak a nevét tudom, nagyon szimpatikusnak tűnik. Kicsit olyan, mint én. Egyedi. Nem érdekli mások véleménye, éli az életét, úgy ahogy ő akarja. Ilyen örülten és izgalmasan.

- Kevin. – Tör ki gondolataimból az előbb elhangzott nevű fiú mély, bársonyos hangja. Kevin csintalanul mosolyogott reám, miközben festői szemei, melyekben a tiszta, kék égboltot lehetett viszont látni, enyéimet fürkészték. Sötét barna haja, mely pajkosan össze volt kócolva, csak jobban kiemelte azokat. A fiúról már a csábító mosolyán, a laza öltözetén, s a helyes orcájából meglehetett mondani, hogy bizony erőteljesen népszerű a lányok közében.

- Dorina. – Ismételtem meg magam, majd kellemetlenül biccentettem egyet a fejemmel. A középiskolás incidens óta kiábrándultam az ilyen szoknyapecérekből, de a szemeiből ítélve ő talán más lehet, mint Gergő volt akkoriban. Engem is meglep a tudat, hogy még tudom a nevét. Ezek szerint azok, akiket nem szeretsz, ugyanúgy benne maradnak az emlékeidben, mint akik közel állnak hozzád, csak máshogy.

- Hát Dorina örülök, hogy megismerhettem egy ilyen csinos lányt, mint amilyen te vagy. – Eresztette el a mézes-mázos csajozó szövegei egyikét a srác, mely látszólag nem esett jól Roxinak, ki zavartan a földet kezdte el szemlélni nem tudva, hogyan is reagáljon erre. A lány nem láthatta, hisz figyelme a koszos parkettán volt, én így is sejtelmes grimaszokat küldtem felé. - Mivel nem tudom, melyik szobában alszok, ezért inkább megkeresem Fazekat. – Túrt bele dús hajába a fiú, majd búcsúzás képen egy újabb kaján vigyort eresztett felém. Oda lépett Roxi elé, s dús ajkaival lágy csókot lehelt a lány homlokára, majd selymes hangvétellel ’Jó éjszakát’ suttogott neki. Kevin, mintha ráeszmélt volna mit is követett el, hatalmasra nyitotta szemeit, de csak alig egy másodpercre. A szívrabló orcáján halvány pír jelent meg, majd hatalmasat nyelt, s mintha semmi nem történt volna, visszatért a régi szerepébe. – Szép Álmokat lányok. – Mondta, mikor végleg átlépte a szobánk küszöbét, s becsukta maga mögött az ajtót. Nem szokásom beleütni mások dolgába az orrom, de ezek ketten, ha nem is szerelmesek, de biztosan vonzódnak egymáshoz csak vagy nem akarják észrevenni vagy túl vakok.

- Na mit csináljunk? – Veti fel egyből a kérdését Roxi rögtön az után, hogy a szívtipró elhagyta a helyiséget. A hátsó szándék legkisebb jelét sem mutatva veti ránk ártatlan pillantását, s türelmetlenül várja a választ. Terelésnek nem rossz, amit csinál, bár Anna nem az a típus, aki csak úgy annyiba hagyná ezt az egészet.

- Ez meg mi volt? – Kérdezi kíváncsian Anna, kinek törékeny orcáján izgatott mosoly ül, s nagy, boci szemei csintalanul csillognak. Hangjából tisztán levehető volt a kíváncsiság, amit nem is akart titkolni.

- Semmi. Játszunk! – Zárja le határozottan, de még is stílusosan a témát Roxi, majd lazán lehuppan a saját ágyára. Tekintete hol rajtam, hol Annán volt, s várja a választ.

- Mit? – Teszi fel a kérdését a szőkeség, majd ő is lehuppan a puha faágyára. - Olyat kéne, amivel megismer minket kicsit Dorina és mi is őt. – Mereng el hangosan, mellyel ötletet is adott nekem, mivel üthetnénk el az időt és ismerhetnénk meg egymást egyszerre.

- 20 kérdés? – Huppantam le a saját ágyamra én is, miközben felvetettem a régi, sablonos játékot, ami nagy divat volt még a középiskolában. Persze akkor extrémebbeket kérdeztünk egymástól nem olyanokat, hogy mi a kedvenc színed vagy hasonlók. Oli nagyon szerette ezt a játékot, így jobban elmélyült a barátságunk. Ha valami zavart minket, de nem tudtunk annyira megnyílni vagy nem tudtuk, hogy konferáljuk fel a bajainkat, mindig ezt hoztuk elő.

- Oké, hogy menjünk? – Túrt bele fekete hajzuhatagába a leányzó, majd elfeküdt az ágyon. Jobb keze az arcát támasztotta, bal keze a csípőén feküdt.

- Kezdje Dorina, majd te, Roxi, aztán én. – válaszol Anna, miközben rám és Roxira mutatott apró mutatóujjával.

- Akkor kezdjük az alapoknál. – Nevettem fel halványan. – Hány évesek vagytok? – Tettem fel az egyik kérdésem. Nem a legizgalmasabb kérdések, de valahogy mégiscsak meg kell ismernem őket.

- 22. – Válaszolta könnyed lazasággal Roxi.

- 20. – Mosolygott kedvesen Anna.

- 21. – Fedtem fel a koromat előttük. Nem lepett meg, hogy Anna a legfiatalabb. Túl kedves és naiv.

- Mi a kedvenc színetek? – Hozott fel már is egy újabb kérdést Roxi.

- Kék.  – Csilingelte kedves hangjával Anna

- Bordó.  – Válaszoltam.

- Fekete. – Mondta Roxi.

- Mi a kedvenc zenei stílusotok? - Kérdezte ezúttal Anna, majd tekintetét ránk szegezte.

- Pop, rock. – Válaszoltam őszintén. Imádtam ezeket a műfajokat. Mindnek van valami mondanivalója, s befolyásolják a kedvedet.

- Rock. – Roxi válasza nem lepett meg. A lányról sugárzott, hogy minden őrültségben benne van és az is, hogy nem az ilyen elvont tini lányoknak szóló zenéket szereti.

- Pop, klasszikus zene. – Szólalt meg Anna, mire barátságosan rámosolyogtam. Ez valahogy annyira az ő válasza volt. Nem tudnám elképzelni a tényt, hogy rockot hallgat.

- Mi a szerintetek jó és rossz tulajdonságotok? – Ez már egy kicsit személyesebb kérdés, de mindegyiknél kezdtünk egyre jobban feloldódni, mint egy pezsgőtabletta.

- Az ilyen kérdések mindig nehezek. - vigyorgott Roxi. - Megértő, bunkó néha.

- Hmm... Jó tulajdonságnak mondom azt, hogy kedves vagyok, rossznak pedig, hogy sokat beszélek. - mosolyog kedvesen Anna.

- Na, arra nem gondoltam, hogy nekem is kell erre válaszolnom. – Nevettem fel önfeledten. - Szókimondó vagyok. Az néha jó, néha nem. Rossz meg mondjuk, hogy hirtelen haragú vagyok. – Roxin volt a sor, s nagyon gondolkozott, hogy mit kérdezzen. Szemei hatalmasra tágultak, s az izgatottságtól törökülésbe ült fel az ágyán.

- Szerintetek vannak ufók?

- Nincsenek. – Vágta rá könnyedén Anna.

- Szerintem sincsenek. – Válaszoltam rá őszintén. Egy ilyen dologban sem hittem. Természetesen abban hiszek, hogy van élet a Földön kívül, de, hogy ilyen zöld, nagy fekete szemű, antennás ízék járkáljanak, azt valahogy nem tudom elhinni.

- Pedig tuti vannak. – Duzzogott a bajsza alatt Roxi, akár egy kisgyerek. Annán volt a sor, hogy kérdezzen, s látva az arckifejezését, nagyon elgondolkozott azon, hogy tegye-e fel a kérdését vagy ne.

- Mi a pasi ideálotok? – Kérdezte Anna, s tekintete főleg rajtam volt.

-  Olyan, aki feltétel nélkül szeret, aki törődik velem, aki kiáll mellettem, bármi van, bármi történik, akire bármikor számíthatok. – Akaratlanul is bevillant az ismerős vonásokkal megáldott arc, az igéző szemek, a szív melengető mosoly. Tekintetemmel az unalmas, fehér ágynemű huzatomat vizsgáltam. Próbáltam visszatartani az emlékfoszlányokat, melyekből egyre több, s több szivárgott át a tudatomba.

- Nekem olyan, aki nem enyeleg másokkal, hanem csak egy lányt szeret, és csak neki udvarol, nem minden jöttmentnek. Aki, nem játszik mások érzéseivel és tesz olyan dolgokat, amik neki semmit nem jelentenek, de a lány számára még is reményt ad, s mikor ez a remény följebb kerekedik, porrá zúzza, mint egy homokvárat... – Szakított ki Roxi a keserves emlékekből. Szavait halván az erős külső alatt mégiscsak megrejtőzik az összetört lélek, ami miatt ilyen stílust alakított ki. Kicsit hasonlítunk egymásra. Mindketten átéltünk valami nyomorúságosat. Olyan sérelmeket, melyek kihatással vannak az életedre. Habár valamiben talán mégis különbözünk Roxival. Az én esetemben a szerelmi bánat csak kispiskóta azokhoz képest, amik még várni fognak rám. Amióta megtudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, máshogy élem az életem. Akárcsak Roxi. Mi így kiabálunk hangosan a világnak.

- Nekem olyan, aki mindig a kedvemben akar járni, kedveskedik, és kimutatja mindig, hogy szeret. – Szólalt meg végül Anna pár percnyi hallgatás után. Ha ránézünk Roxira és Annára két különböző embert látunk, és mégis nagyon jóban vannak. Talán, mert épp kiegészítik egymást. Annának, aki egy álomvilágban él szüksége van egy Roxira, ki kicsit elvonul a világtól, aki megmutatja, nem minden habos torta. Ugyanakkor egy Roxi félének szüksége van egy Annára, hogy tudjon hinni és szeretni. 

Anna kimászott az ágyából és lekapcsolta villanyt jelezve, hogy menjünk aludni. Magamra húztam a meleg dunyhát, s próbáltam nem rá gondolni az álmaimban. Nem sikerült. Ahogy lecsukódtak a szemeim a mosolya melengette szívemet.