Hetedik Fejezet

Drága Olvasóink!

  Hát először is ne haragudjatok ránk, hogy mostanában kicsit késve hozzuk a részeket, de elég zsúfolt hetünk van a suli miatt. Próbálunk ezentúl időben részt feltenni. 

  A részről annyit, hogy szerintünk ez most izgisebb lett, mint talán a többi. Nagyon jól esik a véleményetek szóval ne féljetek ezentúl is komikat hagyni. Nem is húznánk tovább a szót.

Jó olvasást kívánunk! 

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~   

                       A vallomások

A lábaim teljesen elzsibbadtak, parányi kezeim még mindig remegtek az Olival való beszélgetésünk után. Lelkileg kimerülve fordultam be a szobám felé, amit a lányokkal kell megosztanom. Habár minden okom meglenne arra, hogy az ágyat hívogatónak találjam egy kiadós alvás gyanánt, mégsem vonzott annyira a gondolat.

Olival éjszakai műszakot kellett vállalnunk, amiért elmentünk és a többieknek kellett dolgozniuk helyettünk. Jól esett beszélni vele, s végre tisztázni azokat a dolgokat, melyek évek óta súlyként nehezedtek mindkettőnk vállára. Felemelő érzést sugárzott, hogy tiszta lelkiismerettel járhatom tovább az utamat, s hátam mögött hagyhatom a múltat, mely túl sokáig riogatott.

Nagyot sóhajtottam a dupla műszak gondolatától, már rágondolni is fárasztó volt, viszont a tény, hogy a rég nem látott legjobb barátommal csinálhatom, még jobban lefárasztott, ugyanis a légkör közöttünk még mindig feszült volt egy kicsit. Megálltam a megszokott barna ajtó előtt, s kezeimmel végig simítottam a fekete nadrágomon. Alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a vacak egyenruhától. Mikor le akartam volna nyomni a kilincset egy ismerős, csábító arccal találtam szembe magam.

- Hali! – Surrant ki Kevin a szobánkból, s becsukta maga mögött az ajtót meggátolva ezzel, hogy bemenjek. - Na mizu? - tette fel lezseren ugyanazt a kérdését, mint ebédszünetben.

- Hát te? – Kérdését szemtelenül figyelmen kívül hagytam, ugyanis jobban érdekelt, hogy mit keresett a szobánkban. Fejemmel az ajtónk felé biccentettem, hogy értse mire is utal a kérdésem.

- Ja, csak Roxival volt tárgyalnivalóm. - mosolyodott el szerényen, majd csönd telepedett közénk. Zavarában dús, barna hajába túrt és egy csalfa mosollyal ajándékozott meg. - Figyi, ha nem vagyok túl pofátlan, megkérdezhetem, hogy mi volt ez az előbb?

- Semmi. – A hatalmas gombóc a torkomban nem engedte, hogy hangom szép legyen, s tiszta. Nem tudtam hogyan csinálja, de eddig ez az egy nap alatt olyan kérdéseket tett fel, amitől legszívesebben vagy elsírnám magam vagy csak simán elásni akartam magam mélyen a föld alá, ahogy most is. Nem kis jelenetet játszottam el az ebédlőben, ami nem azért zavart, mert most drámakirálynőnek hisznek az emberek, hanem azért, mert most mindenki rólunk beszél feltételezhetően. Azt hiszem megkaptam az izgalmas, drámával teli napomat.

  - Látom, hogy nem olyan vagy, mint nemrég, szóval valami történt. És tudom, hogy csak pár napja ismerjük egymást, de nekem bármit elmondhatsz nyugodtan. – Kevin mosolya elbűvölő volt, nem csodálom, hogy a lányok kedvence. Hangja lágy volt és kedvesen simogatta a szívemet. Valahogy mértéktelen boldogság ölelt körül a gesztusától. Még akkor is, ha ezt csak kedvességből ajánlotta fel.

- Olivérrel ismerjük egymást. Már elég régóta.  – Nyögtem ki végül hosszas gondolkodás után. Kevin furcsa grimasszal válaszolt a kijelentésemre, amit hamarosan szavakba is öntött.

- És akkor mi volt ez a kirohanás? - Nem tudtam, hogy most mondjam-e el neki vagy sem. A kis angyal és a kis ördög a vállaimon csak úgy zúdították rám az érveket és ellen érveket. Egyelőre nem fogok megnyílni neki még is csak idegen és perpillanat én sem tudnám elmondani senkinek sírás és egyéb dolgok nélkül. Túl friss még az egész.  Kevin a csöndet, mely az én gondolkozásom miatt telepedett le úgy értette, hogy nem fogom elmondani neki, ami részben igaz is volt ezért megszólalt. - Oké, akkor mit szólnál, ha elmennénk egyet sétálni?

- Menjünk. Úgy sincs más dolgom. - mosolyogtam rá barátian, viszont egy dolgot még mindenképpen el kellett intéznem elindulás előtt.  – Tudnál várni egy kicsit, amíg átöltözöm? Nem nagyon akarok így sehova se menni. – Néztem rá kérlelően, miközben mindkét kezemet szétnyújtottam, mutatva ezzel a piszkos egyenruhát.

- Rendben. – Nevetett édesen a fiú. - Én, addig itt megvárlak, csak siess. – A díszes falnak döntötte vállát és kék szemeit rajtam legeltette. Bólintottam egyet, majd beléptem az ajtón. Roxi fülében lévő fülhallgatóból tisztán hallható volt a zene. Gyönyörű szemeit egy fantasy könyv takarta el. Feltehetően nem vette észre, hogy bent tartózkodok a szobában.

Nagy megkönnyebbülésemre levedlettem az unalmas ruháimat és a sajátomra cseréltem őket. A tipikus hűvös, angol időjárás következtében, habár nyár volt a fekete farmernadrágomat választottam és egy bordó kötött pulcsit. Bele bújtam kedven fekete bakancsomba, majd kiléptem az ajtón. Kevin még mindig ugyanabban a pozícióban volt, mint mielőtt beléptem volna a szobába.

– Mehetünk? – Kérdezte kacéran. Bólintottam egyet egy halk kuncogás kíséretében, majd igyekeztünk elhagyni a szállodát. 

A csípős szellő lágyan cirógatta orcámat, s vadul lóbálta szőke hajkoronám az ég felé. Nem tudtuk hová megyünk csak mentünk és közben jól éreztük magunkat. Mindenféle téma előjött vegyesen. Kedvenc könyvek, zenék, filmek, sorozatok, s természetesen a vicces kifigurázások sem maradhattak el. Egyik idegen utca követte a másikat. Fogalmam nem volt merre megyünk, de nem is érdekelt. Kifejezetten élveztem Kevin jó humorát és a zenei ízlését. Elnézve a stílusát kicsit hasonlított Roxira csak fiúsabb változatban. Végül kiakadtunk egy parkba, nem abba, ahol én és Oli voltunk. Lélegzetelállító volt. A macskakövezett út egyik oldalán tarka virágágyások kényeztették az elhaladó embereket a másik oldalán egy tó volt előtte pedig díszes padok álltak annak megcsodálhatására. Közöttük díszes utcai lámpák sorakoztak. Leültünk egy padra és egy darabig csendben ámultuk a kilátást. Kevin hirtelen megtörte a kellemes csended:

- Azt hiszem, szeretem Roxit.  – Hangja erőteljes volt és szenvedéssel teli. A lágy szél csintalanul kapott bele dús, barna hajába, tekintete a tájra tapadt, kerülve a szemkontaktust. Kezei összekulcsolva pihentek az ölében. Kijelentése enyhe sokk áradatot váltott ki belőlem.

- Tessék? – Kérdeztem vissza döbbenten, hátha csak valami trükköt játszik velem, bár ahhoz túlságosan is komoly volt.  Tekintete immáron csakis az enyém volt. Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta ajkait.

- Szeretem Roxit. – Nagyot nyelt, álkapcsa megszorult, mintha félne a saját érzéseitől, amit teljesen meg tudok érteni én is félnék, sőt most is félek. - Még senkinek sem mondtam el. Soha nem gondoltam volna, hogy pont Roxi iránt lesznek először ilyen érzéseim. Én… - Tekintete ismét a tájon volt, majd keservesen felszisszentet. – Nem bírom tovább azt játszani, hogy ő csak egy barát. Többé nem. Azt hiszem már a határaimat feszegetem.

- Hogy érted azt, hogy először? – Néztem rá kíváncsian, s megértően. Nem lehetett könnyű elnyomnia az érzéseit, netán felismerni őket. Kevint elnézve nem igazán voltam meglepődve azon, amit mondott. Egy magányos farkas, akit a hormonok vezetnek már csak ilyen. Kezeim határozatlan mozdulatokkal a vállára raktam ezzel is megkönnyítve a lelkének kiöntését, amire felém fordult ismét. Fényt lopó szemei a kezeimen voltak, majd hatalmasat sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem tudna választ adni a kérdésemre túlságosan is elveszett, ezért segítettem neki egy kiegészítő kérdéssel.  - Miből gondolod, hogy szereted?

- Hát a filmekben meg a tini könyvekben mindig azt írják, hogy akkor vagy szerelmes, ha fura a gyomrod és pillangók vannak benne. Olvastam direkt ilyen tini könyveket. De én azt hittem az akkor van, ha feljön a kaja, vagy másnapos vagyok. – Kevin puha tenyerei a hasát melengették, majd vicces grimaszok kíséretével próbálta demonstrálni szavait. Halkan felkuncogtam, majd vártam, hogy folytassa. - Utánanéztem a neten és leírták, hogy mit érez az ember, mikor szerelmes. És ilyeneket írtak. Ebből gondolom, hogy szerelmes vagyok belé. És még soha nem voltam szerelmes. Csak futó kalandjaim voltak. És fura nekem ez az érzés. Mindig a közelében akarok lenni. És a közelség alatt nem csak azt értem, hogy egy légtérben, hanem hogy a közelemben legyen... Nagyon.  – Tekintete a napnyugtához készülődő égboltot csodálta. Kezei lazán az ölébe hullódtak.

- Na várj! – Nevettem fel bohókásan. - Te komolyan tini könyveket olvastál ez miatt? Mindenki máshogy érzi a szerelmet. Te meg csak úgy utána gugliztál, hogy mit érzünk akkor, ha szerelmesek vagyunk?!  - Néztem rá kérdőn, mire egyetlen egy grimaszt nem vágott csak nézett mélyen a szemembe ott hagyva a gyönyörű naplemente látványát. Kevin gesztusa nagyon édes volt. Kicsit bizarr, de aranyos. Egy ilyen srác, mint ő tényleg nagyon szerelmes, ha ilyeneket megtesz valakiért.

- Igen. - rántotta meg a vállát a lehető leglazább stílusban, mintha ez a világ legnormálisabb dolga lenne.

- Értem. És tettél valamit ez érdekében?

- Úgy érted elhívtam e valahova? – bólintottam. - Nem, mert tudom, hogy úgyse jönne el velem, mert tudja, milyen vagyok.

- Miért, milyen vagy? – Kérdeztem játékosan ezzel is kicsit elhessegetve a túlzottan komoly légkört.

- Semmilyen, vagyis ő csak azt az énemet ismeri, aki sose volt és nem is lesz szerelmes, és csak a kalandokat keres. És eddig én is azt hittem, hogy én sose leszek szerelmes, és nem tudom, mi történt velem. Csak... Mikor Roxival vagyok olyan természetes, hogy megpuszilom. Szegény olyankor azt sem tudja, mi van velem. Nem akarom, hogy azt gondolja, ő is csak egy újabb kaland lenne. Ő lenne az első és utolsó „kalandom”. Tudom őrültség, de ezt érzem. – Szívem nagyot dobbantott az őszinte kitárulkozásán. Nem őrültség volt, amit érzett, hanem őszinte, színtiszta szerelem a jobbik fajtából. Aranyosnak véltem a szerelmes Kevint. Bár nem ismerem annyira, én sem hittem volna, hogy eltalálja Ámor nyila. Érdekes kis kópé ez a Kupido. 

- Még a legelső este, mikor megismertük egymást, akkor is úgy búcsúztál el Roxitól, hogy megpusziltad a homlokán. Már akkor feltűnt, hogy nem közömbös neked.

- Akkor nagyon zavarban voltam – Halkan felkuncogott, majd folytatta -, mert az volt az első eset, hogy akkor csináltam ezt, mikor társaságunk volt. Ez zavarba ejtett, amin magam is meglepődtem, hiszen nem szoktam zavarba jönni. És próbáltam lazasággal elfedni ezt. Azt hittem sikerült. De ezek szerint nem.

- Annának nem tűnt fel, ő nagyon el volt varázsolódva, de nekem az ilyenek mindig szemet szúrnak.

- Nem tudom, mit csináljak.

- Próbálkozz. Ne add fel. Aki nem mer, az nem nyer. – Próbáltam elő hívni az összes ilyen mondókát, amit akkor használnak, ha lelket kell önteni az emberekbe. -  Hidd el, jártas vagyok az ilyen helyzetekben. A lényeg, hogy amit szeretnél megtenni, ne halogasd. Nem tudhatod, mikor következik be az... – Hatalmasat nyeltem. A torkom hirtelen kiszáradt, ha arra gondolok, amit mondani készülök. – az utad vége. – Tekintetem immáron a földön volt. Nem bírtam rá nézni. Ha megtehetném, visszaszívnám, amit mondtam.

- Tessék? – Kevin helyes orcájára teljesen kiült a döbbenet. Nagyokat pislogott, s hirtelen nem tudta mit kérdezzen - Miről beszélsz?

- Semmiről. Csak ne halogasd a dolgokat, amiket megtehetsz, nehogy késő legyen. – Ráztam meg lazán a vállam és próbáltam úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne az én életemhez az előbbi díszkurzus, amit tartottam neki.

- Oké, most mondd el, hogy ezt miért mondod. Elsápadtál, szóval halljam. Ne térj ki a válasz elől. Ha már én is megnyíltam neked most rajtad a sor. – Ha ezt tudom, akkor nem hagyom, hogy belekezdjen a lelkizésbe. Viszont azt is tudtam, hogy túl régóta hordom ezt a terhet egyedül és már kezdek összeroskadni alatta. Nem gondoltam volna, hogy pont neki fogom elmondani. Egy idegennek, akit csak most ismeretem meg, de végül is ő is ugyanezt tette. Nekem adta a bizalmát ennyi idő után. Kicsit megtisztelve éreztem magam és azt akartam ő is ezt érezze. Ő is ugyanúgy szenved, mint én csak máshogy. Mindkettőnknek szüksége van egy emberre, akire támaszkodhat, és akinek kiöntheti a szívét. Előbb-útóbb úgy is kiderült volna a titkom. Azzal, hogy tovább rejtegetem az emberek elől nem lesz jobb és nem is kerüli el a beteljesedést. Hatalmasat szippantottam a fagyos levegőből, majd legyőzve az össze gombócot a torkomban megszólaltam.

- Agydaganatom van.

Hatodik Fejezet

Sziasztok Olvasóink!

Ismételten köszönjük a kommenteket nagyon aranyosak és kedvesek vagytok. Sikerült időben hoznunk a részt kivételesen. Ez egy rövidebb de annál izgalmasabb rész. Nem is húzzuk tovább a szót reméljük tetszeni fog. 

Jó olvasást kívánunk

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~   

" Sosem haragudtam..."

- Hé, minden rendben? - ütköztem bele kifele menet Kevinbe. Észre sem vettem, hogy elém került. Egy percre arról is elfeledkeztem, hogy egy másik országban vagyok. Kezeit lágyan vállaimra tette, miközben vegyes érzelmekkel teli orcámat fürkészte. Nem tudtam ránézni. Nem akartam, hogy jelen pillanatban bárki is megvigasztaljon. Egy cél lebegett a szemem előtt: A szállodával szemben lévő park. A csoportból még nem ismert, ebédelni vágyó emberek tömkelege ajándékozott meg fürkésző pillantásokkal, ami fullasztóan hatott. A természet lágy öle és a friss levegő úgy vonzott, mint a sivatagban egy korty víz. Ki akartam szellőztetni fejemet az előbbi szembesülés miatt. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Jó és rossz érzés költözött belém. A fájdalom mardosott belülről, nem volt elég, hogy a kezem is sajgott, belsőm is csatlakozott hozzá. Csodás. Izgalmasabb első napot akartam, nem drámait.  Hatalmasat sóhajtottam, s végtelenül nagy fájdalmat éreztem, mert újra szembesültem tettemmel. A múlt árnya, mint egy tapasztalt vadász könnyen becserkészett. Azzal, hogy míg ő kiállt mellettem, én cserbenhagytam és még annyi bátorság sem volt bennem, hogy bocsánatot kérjek mindenért. Pedig, ha megtettem volna és nem hergeltem volna magam azzal, hogy Olivér biztosan nem látna szívesen, inkább hagytam az egész dolgot. Pedig mennyivel könnyebb lett volna minden. Lett volna, aki elkísér a különféle vizsgálatokra. Ő karjaiba zárt volna nyugtatásként, miközben a hajamat simítgatja és nyugtató szavakat suttogott volna fülembe, ha a tudattól, hogy a napjaim már visszafele számlálódnak, sírógörcsöt kapok. Azt hittem már lezártam magamban, hogy elfogadtam a tényeket. Úgy akartam élni az életem, mint egy normális ember. Tévedtem. Én már soha nem lehetek „normális”.

- Nem igazán. – Vágtam rá hirtelen nem éppen kedves hangnemben. Hatalmas égkék szemeiben értetlenség csillogott. Könnyek gyűltek szemeimben és mielőtt végig folytak volna orcámon, gyorsan letöröltem őket. Óvatos, de iramos mozdulatokkal lehámoztam kezeit a vállamról és olyan gyorsan szedtem viszonylag formás lábaimat, amilyen gyorsan csak kitelt belőlem.  

- Dorina! – távolról hallottam Olivér hangját. Az egyik részem még gondolkodott is a megálláson. A másik részem arcon vágva az első részem, csakis a menekülésre koncentrált.

- Á, szia! - igyekezett felém sietős léptekkel Anna, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, mennyire nem szeretnék most senkivel sem beszélgetést folytatni. Csak biccentettem neki egy aprót és tovább igyekeztem, ezzel próbálva tudtára adni, hogy ez az időpont most nem alkalmas. – Jujj, ne haragudj a kezed miatt, annyira béna vagyok. Még bele kell rázódnom ebbe az egészbe. – Mondta sajnálkozón és parányi kezével felemelte az én sebes kacsómat.

- Semmi baj, csak kérlek, hadd menjek. – dörzsöltem meg szemeimet, próbálkozva azzal, hogy a csintalan könnyeket eltűntessem onnan. Mindig akkor bukkantak elő, amikor nem kellett volna nekik. Anna ezt meglátva egy lépéssel közelebb jött. Boci szemei még nagyobbra tágultak, apró, dús ajkai szétnyíltak.

- De nagyon fáj? Mi a baj? Ez a baj? Jól vagy?

- Anna, kérlek! – förmedtem rá, majd próbáltam higgadtan hozzászólni. - Csak… Csak kérlek, hadd menjek el innen. – Fekete munkás cipőmet nézegettem elfeledkezve arról, hogy éppen menekülök.

- Dri! – hallottam meg megint az az ismerős hangot, de már közelről. Ha a hangra nem is, de a becenév hallatára felkaptam a fejem és egyből szembe találtam magam a jól ismert, igéző szempárral.

- Szia Olivér! – köszöntötte Anna kedvesen, mit sem sejtve az egész dologról.

- Szia Anna! – köszönt vissza az előttem álló fiú, még mindig szemeimbe nézve. Csend volt. Meglepően nem a várva várt kínos csend. Sokkal inkább a vihar előtti csend. Oli levette rólam a tekintetét és Annához fordult. – Kettesben hagynál mindet? – Anna hosszasan végignézett rajtunk. Orcáján látszott a zavarodottság. Együttérzően bólintott és elment, minket kettesben hagyva. Olivér felém fordult, s hosszasan a szemembe vájta tekintetét. Lágyan megragadta a csuklómat és pár lépést előre lépett. Mellkasa súrolta az enyémet, jobb keze az alkaromon, bal keze pedig a csuklómon pihent. Egyre közelebb, s közelebb hajolt. Mámorító illata kellemesen csapott meg, mint a friss, tavaszi szellő. Lágyan fülembe suttogta a kívánságát:

- Gyere velem.

 Szívem örülten hangosan kezdett el verni. Keze nem ment lejjebb, a csuklómon maradt, s mintha olvasna a gondolataimban a park felé vette az irányt. Jól esett, hogy még érdeklem és szakít rám időt. Már nem menekülhettem a régóta várt beszélgetés elől. Legbelül már túl akartam esni ezen és nem állandóan kibújni a problémáim elől. Mélyen belélegeztem a park friss pázsitjának illatát, majd Oli elengedte a csuklómat. Továbbra is szótlanul haladtunk, szorosan egymás mellett. Útközben egyszer-egyszer puha keze enyémhez simult, amitől a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. A macskaköves út vezette kis ösvény közepe felé leültünk egy frissen festett padra. Egy darabig kínos csend uralta a köztünk lévő légteret, egyikünk sem tudta mit mondjon, vagy hol kezdje el. Öt év sok idő. Mindkettőnkkel rengeteg dolog történt.

- Értelmetlen volt az egész. – Nyögte ki pár perc csend után. Egyikünk sem nézett a másikra. Olivér a fekete, elegáns cipőjét nézte. Mindketten a dolgozói ruhánkban voltunk. A hideg szellő áthatolt a lenge, fehér ingemen, melytől kicsit megborzongtam. Aprónyi kezeimmel a vállamat kezdtem el felmelengetni, miközben felé néztem.

- Tessék? – Tettettem tudatlanságot, pedig pontosan sejtettem, hogy miről beszél, csak megerősítésre vártam, miszerint ő is hasonlóan érzett, mint én.

- Az elmúlt öt év. – Fordult felém. – Amíg nem találkoztunk. – Fúrta tekintetét mélyen enyémbe.

- Sokszor akartalak megkeresni és felhívni. Mondjuk egyszer sikerült. – Mosolyodtam el keserűen az emléken, amikor bátorságot merítettem valahonnan, hogy pár hónapra a történtek után felhívjam. De mikor felvette és beleszólt, meghátráltam. Féltem. Rettenetesen féltem, hogy többé már nem lesz olyan a barátságunk, mint volt, mielőtt elment. Jobb volt talán abban a tudatban lenni, hogy a sok éven át tartó barátságunkban éljek tovább Oli nélkül, de mégis vele. Az emlékével. - De sose jutottam el addig, hogy bármelyik is megtörténjen. Azt hittem haragszol rám. – Hajtottam le a fejemet és a frissen locsolt még nedves fűre vezettem tekintem. Természetesen a park gyönyörű volt, de nem érdekesebb, mint a mellettem ülő. Még sem tudtam ránézni legnagyobb szégyenemre.

- Miért haragudnék? – Simított végig lágyan kezemen, én pedig nem bírtam ki, belenéztem szemeibe. Szívem már a torkomban dobogott, hihetetlen tempót diktálva. Összeborzolt barna haját lágyan cirógatta a szél. Zöldes szemei - mint a frissen metszett rózsa szára - hatalmasra nyíltak, végig vízslatta orcám minden egyes szegletét. Nem bírtam tovább állni pillantását. Tekintetem az éppen előttünk játszó, édes testvérpárra szegeződött.

- Sok minden miatt meglenne rá az okod. Például Gergő miatt. De a legnagyobb ok, hogy téged rúgtak ki helyettem. – Még mindig borzasztó az érzés, hogy ez megtörtént. Maga a tény, hogy nem tudok elszakadni a múlttól és, az, hogy Oli volt a hős mégis ő szenvedett miattam.

- Minden évben eljöttem erre a munkára, miután leérettségiztünk. Abban reménykedtem, hogy te is ezt fogod tenni. – tekintetét a tiszta ég felé fordította, melyen épp, hogy akadt egy-két csintalan felhő ezzel is kerülve a szemkontaktust. A remény, mint este a csillagok, hirtelen felcsillogott szemeimben. Szívem szinte maratont futott a mellkasomban.

- Nem voltam rá kész. Nem mertem jelentkezni miattad. Féltem, hogy haragszol. Még mindig félek. – Játszottam zavaromban felsértett kezeimmel, még véletlenül se nézve a mellettem ülő srácra, ki szeretetteljesen égette orcámat titokzatos pillantásával.

- Nem is akartam már ebben az évben jönni. De aztán érvekkel rászedtem magam, és arra jutottam, hogy ez lesz az utolsó év és, ha most se jössz, akkor feladom. Mert a sors akkor nem akarja, hogy újra találkozzunk. – Nevetett fel zavarában, majd egy levéllel kezdett babrálni, amit a földről vett fel.

- Mostanra éreztem azt, hogy muszáj ezt megtennem, hiszen erről beszéltünk. Hogy mindenképp eljövünk egy ilyenre. – Mosolyogtam a felbukkanó emléken, mikor jó barátommal a kanapénkon, egy forró csoki kíséretében beszéltük meg a közös jövőnket. Hiányoztak azok az idők.

- És itt vagyunk. Pár év csúszással, de itt vagyunk. – Tekintetét felém fordította, s felfedte előttem ragyogó szemeit. Hangja boldogsággal volt tele, melyet egy kis remény kísért. Ajkai felvették híres mosolyát, mit már öt éve nem láttam.

- Mikor meghallottam a repülőn, hogy Fazék veled beszél, vagyis csak kimondta a nevedet, éreztem, hogy te vagy az, de nem akartam, hogy ez bekövetkezzen. Félre ne értsd! Nagyon örülök, hogy újra a közelemben vagy. Csak borzasztó lelkiismeret furdalásom volt. Még mindig…

- Sosem haragudtam…

Ötödik Fejezet

Kedves olvasóink! 

Először is ne haragudjatok, hogy most hozunk részt, de lebetegedtünk és nem volt energiánk a gép elé ülni. Ezek után próbálunk rendesen részt fel rakni, de lesz amikor elcsúszunk ebben biztosak vagyunk ezért a megértéseteket kérjük. 

Másodszor pedig köszönjük a kommenteket, mert nagyon jó hatással vannak ránk. Ösztönöznek az írásra és boldogsággal tölt el minket, hogy szeretitek amit csinálunk. Immáron két ezer oldalmegjelenéssel büszkélkedhet az oldal, amit nagyon köszönünk. Szuperek vagytok! 

Kis késéssel, de elkészült a fejezet. Szerintünk ez izgalmasabb lett, mint a többi, de ezt döntsétek el ti. Hoztunk nektek egy kérdést, amire válaszolhattok komment formájában. A kérdésünk így szól: Nektek ki a kedvenc szereplőtök eddig? Valamint mit gondoltok az új szereplőkről? Nekünk Kevin a kedvencünk, mert nagyon bejön nekünk a stílusa és tartogat még meglepetéseket az olvasók számára.

Kellemes olvasást kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   A találkozás.

Szolid színvilág, elegancia, visszafogottság, de mégis stílusos elrendezés sorai kényeztették látásom, miközben sétáltam a folyosón. A szálloda, ahol munkát kapott a csoport, szavakkal leírhatatlan volt. Olyan más volt, mint az otthoniak. Sebes kezeimmel végig simítottam a tipikus fekete ruhadarabon, ami nélkülözhetetlen egy pincérnél. Nagyot sóhajtottam az emléken, ami ma került a birtokomba. Anna ma megmutatta a tehetségét, mint pincér. Sokan voltak az ebédlőben, így ment a sürgés-forgás mindenki kapkodott, ideges volt, ahogy ez szokott lenni. Mikor mentem felvenni a rendeléseket, Anna kezében túl sok tányér volt, amikre nagyon koncentrált, hogy ne dobja le őket, észre sem véve, hogy éppen vele szemben haladtam én is. Hirtelen levette tekintetét az edényekről, s megijedve a közelségemtől hátra csapott és a dekoratív, kerámiából készült tányérok a földre zuhantak, majd azon nyomban darabokra estek. A szilánkok darabjai felsértették az egész kezem, így előbb eljöhettem ebédelni. Megálltam egy fehér, díszes ajtó előtt, majd kinyitva azt, beléptem az ebédlőbe, ami teljesen más volt, mint amely a vendégeknek van fenntartva. A barna, kényelmes kárpitok helyett egyszerű fa székek, a díszes csillárok, hangulatos falfestés helyett éppen világító, egyszerű lámpák és unalmas fehér fal köszöntött viszont. Irányomat az ételt tároló pult felé vettem. Tányéromat jól megpakolva helyet foglaltam egy, az ajtónak háttal lévő asztalnál. A tányéromon lévő ebédemet szemléltem, amely látszólag egy halból állt, salátából és sült krumpliból. Imádtam az angol gasztronómiát, de valahogy nem volt étvágyam, így csak kotorgattam az ételt jobbra-balra.

- Szia újonc! – Huppant le mellém különös izgatottsággal Kevin, miközben vállaink összekoccantak egy kicsit. Lágyan elmosolyodtam, s tengerkék szemét vizslattam - Na mizu?- Érdeklődött kedvesen a fiú, majd türelmesen várt a válaszomra.

- Semmi. Eddig unalmas ez a nap. – Hajtottam le tekintetem az étel irányába, miközben lazán megrántottam a vállam. Nem tudom mit vártam ettől a naptól, de határozottan nem ezt. Ez még csak az első munkanapom, de nem történt semmi említésre méltó. Kora reggel kiosztották a feladatokat, hogy ki hol fog munkálkodni és ennyi semmi több. 

- Napról napra több izgalom lesz benne, hidd el. – Kacsintott rám kacéran Kevin, kinek látszólag jó napja lehetett eddig. Ugyanazt a csábos mosolyt, s vágytól csillogó tekintetet vette fel, amit tegnap. Barna haja össze-visszaállt, ami talán kicsit eltérhetett a megszokottól, de ennyi munkaidő után ez érthető volt.

- Hát nem bánnám. – Néztem rá, miközben egy barátságos mosoly ült fáradt arcomon. Friss sebemre tévedt pillantásom, mely még nem volt ellátva. Kíváncsi vagyok Anna mikor fog letámadni a bocsánatkéréseivel. Halkan kuncogtam a gondolaton, majd figyelmem újra Kevinre szegeződött.

- Na, inkább átülök veled szembe. Így jobban látlak. – Dobta be a rosszfiús féloldalas mosolyát a fiú, majd átül az említett helyre. - Amúgy, hogy hogy, csak most jelentkeztél ide? – Szemeim hatalmasra tágultak, s hirtelen a faasztal látványa jobban vonzott, mint valaha. Torkom teljesen kiszáradt, kezeim remegni kezdtek. A vér, friss sebemből csak úgy lüktetett, ezzel elérve egy igen kellemetlen érzést számomra. Gyomrom egy hatalmasat rándult, mikor az emlékfoszlányok sokaságai ellepték tudatom. Egyszerűen nem tudtam továbblépni ezen. Ha a napjaim nem lennének, megszámlálva, s Olivér nem lenne ilyen fontos nekem, természetesen nem lennék itt. Talán ezzel, hogy itt vagyok, magamat nyugtatom. Talán majd emlékezni fogok rá. Tudatlanul mégis jobb lenne élni, mint egyáltalán nem élni.

- Ez ömm... Hosszú történet. – Hangom rekedt volt. Egy rossz dohányoséhoz volt fogható. Villám hegyével a salátámat vettem célul, majd széttúrtam, mint egy könnyed szél a szénaboglyát

- Figyi, bocs, ha rosszat mondtam. – Utánozta cselekedetem Kevin, s ő is kíméletlenül szétfötörte az ételét. Kínos csönd állt be közöttünk. Lopva Kevinre tekintettem, kin látszott a bűntudat.

- Nem, semmi, inkább mesélj, mi a feladatod? – Tereltem a témát olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam.  Kevin észlelve a célzásom, elkezdte ecsetelni, hogy mi a munkaköre. Elmesélte, hogy Roxival közös feladatuk is volt, amiből egy izgalmasabb témára jutottunk. A srác nem beszélt másról csak a lány humoráról, s burkoltan a szépségét is megemlítette. Kíváncsiságom az egekbe szaladt. Elképzelni se mertem mi folyik közöttük, de muszáj volt megtudnom.

- Amúgy Roxi és közted van valami? – Érdeklődtem kicsit sem vissza fogottan. Mindig is annak a híve voltam, hogy ha akarsz, valamit azt kérdezd meg egyenesen. Kevin elég nyílt az emberek felé, ezt nem nehéz észrevenni, s látszólag nem zavarta a kérdésem. Enyhe pír jelent meg sima orcáján, majd teljes tekintetét rám szegezte.

- Érdekel a sármos külsőm, mi? – húzogatta szemöldökét kacéran a srác, miután elmondta - a gondolom mindennapi - flörtölős szövegét.

- Nagyon vicces vagy... – jegyeztem meg cinikusan, elkerülve a kis játékát, s ezzel le is zárva ezt a témát.

- Nincs. – válaszolta kicsit elszontyolodva, miközben a padlót vizslatta. Reakciója tisztán a tudatomra adta, hogy nem azért nincs, mert ő nem akarja, hogy legyen valami. Viszont Roxin sem az látszott, hogy közömbös lenne neki a fiú. A szerelem bonyolult. Sóhajtottam egy nagyot, majd lágyan mosolyogtam a srácon, ki tekintetét az ajtó felé szegte és nagyon koncentrált egy pontra, majd felkiáltott. - Hé, Olivér! - Intett az említettnek. A név hallatán a gyomrom dobókocka méretűre zsugorodott. - Gyere ide. – Vigyorgott felé Kevin. Felsértett kezeimmel, ahogy tudtam próbáltam az arcomat takarni, s véletlenül sem az említettre nézni.

- Mindjárt, csak ezeket be kell vinnem a konyhába. – Vízhangzott a régen jól megszokott hang férfias változata. Napbarnított orcám falfehérré változott. Próbáltam nyugtatni magam, de nem sok sikerrel. Nem vagyok, normális ez nem lehet az ő hangja. Biztosan csak beképzelem. Különben is, mit keresne ő itt?

- Oké. – Válaszolt boldogan Kevin, majd megakadt a tekintete a sápadt orcámon. - Minden rendben? – Kérdezte egy aggódó báty szintjén. 

- Aha, igen, persze, nincs semmi baj. – Válaszoltam, majd hirtelen felpattantam a helyemről. - Ezeket beteszem a mosogatóba. - Reakciót se várva tőle, már el is indultam a konyha felé. Mikor beértem a helyiségre ugyan azzal a barna hajú fiúval találtam szembe magam, akinek Kevin köszönt. Szerencsémre a hátát mutatta felém, így nem vehetett még észre. Óvatosan, nesztelenül próbáltam berakni a mosogatóba a tányéromat, de a srác keresztülhúzta a számításaimat, s egy kanálról visszacsapódott víz nagy mennyiségben áztatta el fehér ingemet.

- Hallod, normális vagy?! – Emeltem fel a hangom, majd végig néztem az átázott blúzomon és jó ízűen hahotázni kezdtem, amire a srác megfordult legnagyobb szerencsétlenségemre.  Nem mertem ránézni, csak a vizes foltra koncentráltam. A kijutásom érdekében a mellkasára ütöttem a tenyeremmel, hátha majd megszeppen és eltudok futni. Nem így lett. A srác gyengéden ráfogott a csuklómra, s a karkötőmet vizslatta, amit még Olitól kaptam barátságunk jelképeként.

- Semmit nem változtál. – Hallottam meg ismét az ismerős lágy hangot. Már nem próbáltam bemesélni magamnak, hogy hallucinálok. Nem menekülhetek a múlt elől többé. Szembe kell néznem vele, muszáj, különben nem tudok tovább lépni. Nem tudok majd békében nyugodni. Tekintetemet lassan, bizonytalan mozdulatokkal a srác orcája felé fordítottam. Szemei ugyanúgy csillogtak, mint öt éve. Orcáján ugyanaz a szenvedés ült, mikor utoljára láttam. - A legutóbb is ezt csináltad. – Nézett mélyen a szemembe. Arcunk meglepően közel volt. Az orrunk épp, hogy nem ért össze. Vegyes érzelmek csapatai egyre jobban, s jobban kezdtek előtörni. Szívem, majd szétszakadt, mintha folyamatosan tördelték volna össze, apróbb darabokra. Megtört lelkem könnyeket küldött kiszáradt szememre. Nem tudtam mit csináljak. Ez a találkozás jobban megviselt, mint gondoltam. Nem láttam más eshetőséget, felkaptam a nyúlcipőt és gyors léptekkel elhagytam az ebédlőt. Nem törődve a munkaidőmmel, a következményekkel, azzal hogy mit gondolhatnak a többiek. Fogalmam nem volt, hogy hova megyek csak egy úti cél volt a fejemben: El innen. 

Negyedik fejezet

Kedves Olvasóink!

Ne haragudjatok, hogy ennyit  késtünk, de nem úgy telt a hétvégénk, ahogy terveztük. Igyekszünk szombaton részt tenni, de nem ígérünk semmit. 

 Nagyon hálásak vagyunk a sok pozitív vissza jelzésekért. Nem tudjuk szavakba önteni mennyire jól esik a támogatásotok.

Ebbe a részbe bejön pár új szereplők, akiknek majd fontos szerepük lesz. Reméljük szeretni fogjátok őket. Nem is húzzuk tovább a szót meghoztuk a várva várt fejezetet.

Jó olvasást Kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   Az ismerkedés

Megkönnyebbülten raktam le vas nehéz bőröndjeimet a recsegő faparkettára, s fáradtságtól remegő kezeimmel megkíséreltem kinyitni az ajtót. Csomagjaimmal beléptem a sötét szobába, s közben majdnem orra buktam a küszöbön. Anna halkan kuncogott egyet a szerencsétlenkedésemen és felkapcsolta a villanyt, ezzel is elénk tárva a lakhelyünk kinézetét. A kis szobában semmi különleges nem volt, mégis bájosan hatott a régies ruhásszekrényeivel és a kellemes, semmitmondó színpalettájával. Leraktam kopott, fekete bőröndjeimet az ablakhoz legközelebbi ágyara, s elkezdtem kipakolni pár szükséges cuccot.

- Emma ne vágj ilyen szenvedő fejet. Tök jó, hogy egy szobába kerültünk nem? Még az égiek is azt akarják, hogy jobban megismerjük egymást. – Csüngte szavait Anna, miközben bájos könnyedségével feldobta tucatnyi táskái egyikét a mellettem lévő ágyra. Az égiek is azt akarják részt azért túlzásnak tartom, már a gép leszállása előtt kijelentette, hogy velem lesz egy szobába, s célja eléréséhez egy egész drámai monológot eljátszott a vezetőnek, aki végül beadta a derekát. Tekintetem felé fordítottam, s egy humoros grimaszt küldtem felé. Válaszul, orcáján tündéri mosoly ragyogott, mely beragyogta külsejét. Ötletem sem volt, hogy csinálta, de amíg Anna egy másvilágon született teremtésnek tűnt törékeny alkatával, hatalmas mogyoró barna színű szemeivel, s a kis virágos ruhájával, mely alá meleg harisnyát húzott, addig én teljesen az ellentéte voltam. Nem tudtam volna elképzelni magam olyannak, mint amilyen ő, s nem is annyira akartam. Mióta Oli elkerült mellőlem, több örültséget csináltam, mint amennyit szabadott volna. Ezzel is kicsit tudatni akartam a világgal a fájdalmamat, azt, hogy mit éltem át, s még is kihúzott háttal nézek elébe. Az ajtó felől hangos kacarászások, s gurulós bőröndök hangjai keveregtek. Az egyik pillanatban egy hosszú, fekete hajú lány gurult be a bőröndjén ülve, amit egy barna hajú, jó vágású srác tolt. A küszöbön azonban a tárgy, amin ült elakadt, elérve, hogy a lány a földön landoljon. A srác segítségét elfogadva állt föl könnyeit törölgetve, melyeket a nevetés csalt elő.

- Úúú, ez tök jó volt! Még egyszer! – mosolygott izgatottan a fiúra, mint egy kisgyerek, aki édességet kapott szülői tiltás ellenére. A srác markáns orcájára csibészi mosoly ült, mely végül egy hangos nevetéssé fejlődött. A feketehajú leányzó, ki eddig nekünk háttal ált, megfordult, s felfedte gyönyörű napbarnított arcát, melyet két zöld, igéző szempár ragyogott be. Kristály zöld íriszeivel végig pillantott a szobán és jól szemügyre vette a szobában lévőket. Tekintete megakadt Annánál, majd fényűző mosolyát szélesebbre húzta. – ííííííjj! Sziaaa! – Kezeit oldalra tárta, majd nemes egyszerűséggel Anna nyakába ugrott kacarászva. Anna finoman eltolta magától, s egy lágy mosolyt közvetített felé majd a lány engem észrevéve elém állt – Szia! Mi még nem találkoztunk. Roxi vagyok. – Nyújtotta felém jobb kezét bemutatkozás jeleként, melyet örömmel el is fogadtam.

- Dorina. Szia! – Mutatkoztam be egy szívélyes mosoly kíséretében. Roxi, habár még csak a nevét tudom, nagyon szimpatikusnak tűnik. Kicsit olyan, mint én. Egyedi. Nem érdekli mások véleménye, éli az életét, úgy ahogy ő akarja. Ilyen örülten és izgalmasan.

- Kevin. – Tör ki gondolataimból az előbb elhangzott nevű fiú mély, bársonyos hangja. Kevin csintalanul mosolyogott reám, miközben festői szemei, melyekben a tiszta, kék égboltot lehetett viszont látni, enyéimet fürkészték. Sötét barna haja, mely pajkosan össze volt kócolva, csak jobban kiemelte azokat. A fiúról már a csábító mosolyán, a laza öltözetén, s a helyes orcájából meglehetett mondani, hogy bizony erőteljesen népszerű a lányok közében.

- Dorina. – Ismételtem meg magam, majd kellemetlenül biccentettem egyet a fejemmel. A középiskolás incidens óta kiábrándultam az ilyen szoknyapecérekből, de a szemeiből ítélve ő talán más lehet, mint Gergő volt akkoriban. Engem is meglep a tudat, hogy még tudom a nevét. Ezek szerint azok, akiket nem szeretsz, ugyanúgy benne maradnak az emlékeidben, mint akik közel állnak hozzád, csak máshogy.

- Hát Dorina örülök, hogy megismerhettem egy ilyen csinos lányt, mint amilyen te vagy. – Eresztette el a mézes-mázos csajozó szövegei egyikét a srác, mely látszólag nem esett jól Roxinak, ki zavartan a földet kezdte el szemlélni nem tudva, hogyan is reagáljon erre. A lány nem láthatta, hisz figyelme a koszos parkettán volt, én így is sejtelmes grimaszokat küldtem felé. - Mivel nem tudom, melyik szobában alszok, ezért inkább megkeresem Fazekat. – Túrt bele dús hajába a fiú, majd búcsúzás képen egy újabb kaján vigyort eresztett felém. Oda lépett Roxi elé, s dús ajkaival lágy csókot lehelt a lány homlokára, majd selymes hangvétellel ’Jó éjszakát’ suttogott neki. Kevin, mintha ráeszmélt volna mit is követett el, hatalmasra nyitotta szemeit, de csak alig egy másodpercre. A szívrabló orcáján halvány pír jelent meg, majd hatalmasat nyelt, s mintha semmi nem történt volna, visszatért a régi szerepébe. – Szép Álmokat lányok. – Mondta, mikor végleg átlépte a szobánk küszöbét, s becsukta maga mögött az ajtót. Nem szokásom beleütni mások dolgába az orrom, de ezek ketten, ha nem is szerelmesek, de biztosan vonzódnak egymáshoz csak vagy nem akarják észrevenni vagy túl vakok.

- Na mit csináljunk? – Veti fel egyből a kérdését Roxi rögtön az után, hogy a szívtipró elhagyta a helyiséget. A hátsó szándék legkisebb jelét sem mutatva veti ránk ártatlan pillantását, s türelmetlenül várja a választ. Terelésnek nem rossz, amit csinál, bár Anna nem az a típus, aki csak úgy annyiba hagyná ezt az egészet.

- Ez meg mi volt? – Kérdezi kíváncsian Anna, kinek törékeny orcáján izgatott mosoly ül, s nagy, boci szemei csintalanul csillognak. Hangjából tisztán levehető volt a kíváncsiság, amit nem is akart titkolni.

- Semmi. Játszunk! – Zárja le határozottan, de még is stílusosan a témát Roxi, majd lazán lehuppan a saját ágyára. Tekintete hol rajtam, hol Annán volt, s várja a választ.

- Mit? – Teszi fel a kérdését a szőkeség, majd ő is lehuppan a puha faágyára. - Olyat kéne, amivel megismer minket kicsit Dorina és mi is őt. – Mereng el hangosan, mellyel ötletet is adott nekem, mivel üthetnénk el az időt és ismerhetnénk meg egymást egyszerre.

- 20 kérdés? – Huppantam le a saját ágyamra én is, miközben felvetettem a régi, sablonos játékot, ami nagy divat volt még a középiskolában. Persze akkor extrémebbeket kérdeztünk egymástól nem olyanokat, hogy mi a kedvenc színed vagy hasonlók. Oli nagyon szerette ezt a játékot, így jobban elmélyült a barátságunk. Ha valami zavart minket, de nem tudtunk annyira megnyílni vagy nem tudtuk, hogy konferáljuk fel a bajainkat, mindig ezt hoztuk elő.

- Oké, hogy menjünk? – Túrt bele fekete hajzuhatagába a leányzó, majd elfeküdt az ágyon. Jobb keze az arcát támasztotta, bal keze a csípőén feküdt.

- Kezdje Dorina, majd te, Roxi, aztán én. – válaszol Anna, miközben rám és Roxira mutatott apró mutatóujjával.

- Akkor kezdjük az alapoknál. – Nevettem fel halványan. – Hány évesek vagytok? – Tettem fel az egyik kérdésem. Nem a legizgalmasabb kérdések, de valahogy mégiscsak meg kell ismernem őket.

- 22. – Válaszolta könnyed lazasággal Roxi.

- 20. – Mosolygott kedvesen Anna.

- 21. – Fedtem fel a koromat előttük. Nem lepett meg, hogy Anna a legfiatalabb. Túl kedves és naiv.

- Mi a kedvenc színetek? – Hozott fel már is egy újabb kérdést Roxi.

- Kék.  – Csilingelte kedves hangjával Anna

- Bordó.  – Válaszoltam.

- Fekete. – Mondta Roxi.

- Mi a kedvenc zenei stílusotok? - Kérdezte ezúttal Anna, majd tekintetét ránk szegezte.

- Pop, rock. – Válaszoltam őszintén. Imádtam ezeket a műfajokat. Mindnek van valami mondanivalója, s befolyásolják a kedvedet.

- Rock. – Roxi válasza nem lepett meg. A lányról sugárzott, hogy minden őrültségben benne van és az is, hogy nem az ilyen elvont tini lányoknak szóló zenéket szereti.

- Pop, klasszikus zene. – Szólalt meg Anna, mire barátságosan rámosolyogtam. Ez valahogy annyira az ő válasza volt. Nem tudnám elképzelni a tényt, hogy rockot hallgat.

- Mi a szerintetek jó és rossz tulajdonságotok? – Ez már egy kicsit személyesebb kérdés, de mindegyiknél kezdtünk egyre jobban feloldódni, mint egy pezsgőtabletta.

- Az ilyen kérdések mindig nehezek. - vigyorgott Roxi. - Megértő, bunkó néha.

- Hmm... Jó tulajdonságnak mondom azt, hogy kedves vagyok, rossznak pedig, hogy sokat beszélek. - mosolyog kedvesen Anna.

- Na, arra nem gondoltam, hogy nekem is kell erre válaszolnom. – Nevettem fel önfeledten. - Szókimondó vagyok. Az néha jó, néha nem. Rossz meg mondjuk, hogy hirtelen haragú vagyok. – Roxin volt a sor, s nagyon gondolkozott, hogy mit kérdezzen. Szemei hatalmasra tágultak, s az izgatottságtól törökülésbe ült fel az ágyán.

- Szerintetek vannak ufók?

- Nincsenek. – Vágta rá könnyedén Anna.

- Szerintem sincsenek. – Válaszoltam rá őszintén. Egy ilyen dologban sem hittem. Természetesen abban hiszek, hogy van élet a Földön kívül, de, hogy ilyen zöld, nagy fekete szemű, antennás ízék járkáljanak, azt valahogy nem tudom elhinni.

- Pedig tuti vannak. – Duzzogott a bajsza alatt Roxi, akár egy kisgyerek. Annán volt a sor, hogy kérdezzen, s látva az arckifejezését, nagyon elgondolkozott azon, hogy tegye-e fel a kérdését vagy ne.

- Mi a pasi ideálotok? – Kérdezte Anna, s tekintete főleg rajtam volt.

-  Olyan, aki feltétel nélkül szeret, aki törődik velem, aki kiáll mellettem, bármi van, bármi történik, akire bármikor számíthatok. – Akaratlanul is bevillant az ismerős vonásokkal megáldott arc, az igéző szemek, a szív melengető mosoly. Tekintetemmel az unalmas, fehér ágynemű huzatomat vizsgáltam. Próbáltam visszatartani az emlékfoszlányokat, melyekből egyre több, s több szivárgott át a tudatomba.

- Nekem olyan, aki nem enyeleg másokkal, hanem csak egy lányt szeret, és csak neki udvarol, nem minden jöttmentnek. Aki, nem játszik mások érzéseivel és tesz olyan dolgokat, amik neki semmit nem jelentenek, de a lány számára még is reményt ad, s mikor ez a remény följebb kerekedik, porrá zúzza, mint egy homokvárat... – Szakított ki Roxi a keserves emlékekből. Szavait halván az erős külső alatt mégiscsak megrejtőzik az összetört lélek, ami miatt ilyen stílust alakított ki. Kicsit hasonlítunk egymásra. Mindketten átéltünk valami nyomorúságosat. Olyan sérelmeket, melyek kihatással vannak az életedre. Habár valamiben talán mégis különbözünk Roxival. Az én esetemben a szerelmi bánat csak kispiskóta azokhoz képest, amik még várni fognak rám. Amióta megtudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, máshogy élem az életem. Akárcsak Roxi. Mi így kiabálunk hangosan a világnak.

- Nekem olyan, aki mindig a kedvemben akar járni, kedveskedik, és kimutatja mindig, hogy szeret. – Szólalt meg végül Anna pár percnyi hallgatás után. Ha ránézünk Roxira és Annára két különböző embert látunk, és mégis nagyon jóban vannak. Talán, mert épp kiegészítik egymást. Annának, aki egy álomvilágban él szüksége van egy Roxira, ki kicsit elvonul a világtól, aki megmutatja, nem minden habos torta. Ugyanakkor egy Roxi félének szüksége van egy Annára, hogy tudjon hinni és szeretni. 

Anna kimászott az ágyából és lekapcsolta villanyt jelezve, hogy menjünk aludni. Magamra húztam a meleg dunyhát, s próbáltam nem rá gondolni az álmaimban. Nem sikerült. Ahogy lecsukódtak a szemeim a mosolya melengette szívemet. 

Harmadik fejezet

Kedves Olvasóink!

        Mint észrevehettétek megváltozott a álnevünk. Már az elejétől kezdve ketten kezdtünk bele a blogba, de nem találtunk egy jó nevet sem, így beírtuk a főhősnőnk nevét.

       Nagyon köszönjük a kommenteket és a pozitív visszajelzéseket, nagyon jól esnek és ösztönöznek az íráshoz is, ami nagyon fontos, ugyanis részben az olvasóinkért is írunk. Reméljük, hogy tetszik az egész történet, hiszen ez a ti szórakoztatásotokról szól.

     A részeket mostantól hetente tudjuk hozni az iskola miatt. Természetesen ez a rendszer a szünetek alatt változni fog. Nem is húznánk tovább a szót, meghoztuk az új fejezetet. 

Jó olvasást kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   
 Az Ő neve…

Guruló bőröndök, sietős léptek, telefonáló emberek, s a hangos bemondó rikácsoló hangja visszhangzott a reptéren. Csoporttársaim víg kacarászásba, s kellemes társalgásba kezdtek, amiből én szerencsésen ki lettem hagyva. Nem arról van szó, hogy nem szimpatikusak, csupán még idegenek számomra, s nem barátkozás ügyeként jelentkeztem, hanem munka gyanánt. Ujjaimmal bőszen nyomogattam a készüléket, mikor már meguntam a hasztalan csevegések hallgatását.  Lágy muzsika simogatta hallásomat, ami elnyelte a korán kelés feszültségét is.  A zene pár perc múlva véget ért, s vele a megnyugtató hatást is lecserélte a bűntudat. A lejátszó úgy döntött, hogy éppen az Ő kedvenc számával tereli el a figyelmem, amitől akaratlanul is előtörtek a gyötrő emlékek. Túl gyáva voltam ahhoz, hogy felvállaljam a tettem következményeit, s öt éven keresztül egyetlen egyszer sem voltam képes meglátogatni Őt, pont Őt, aki miattam sorvadt porba. Öt keserves év. Se telefon. Se egy kósza találka. Semmi más, csak egy több ezer darabokra tört szív, s az elviselhetetlen üresség, mely nem hagyott esélyt a feledésre. Nagy sóhajtások közepette túrtam bele hajkoronámba, mely kissé ragadt a sötétbarna festéktől. Fejemet kicsit hátra döntve hagytam a terem óriás ablakainak, hogy a rajtuk beáradó fény tisztára mossa napbarnított bőrömet. A terem plafonját vizslattam unottan, mikor valaki a vállamat ütögette a figyelmemre pályázva. Tekintetem egy szőkés barna hajú lányéval találkozott. Szívecske alakú arca, s tündöklő zöld szeme elbűvölővé varázsolta a lány megjelenését. Leállítottam a zenét és vártam, hogy megszólaljon, amit meg is tett.

– Öm, hello, Anna vagyok. - Angyali hangját szinte elnyomták a zavaró háttérzajok, de a bemutatkozását tisztán lehetett érteni. Kérdőn meredtem rá, kíváncsian vártam, mikor kezd bele a mondandójába. Anna körbetekintett a teremben, burkoltan jelezve, hogy én is utánozzam cselekedetét. Miután végig vizslattam az immáron üres székeket megértettem miért van itt. - Nos, igen... A csoportvezető megérkezett és elindult a csoporttal fel a gépre. A többiek már előre mentek és ezek szerint nem hallottad a zene miatt. – Törékeny kezeivel a már kezeimben lévő elhasznált fülhallgatóra mutatott. - Pedig én szerintem még akkor is meghallottam volna, ha max hangerőn üvöltött volna a fülembe a Korn. Nem nehéz meghallani Fazék hangját. Főleg, mikor ordít. Jelen esetben azért, mert az egyik csoporttag késik. De már megszokhatta volna. Eddig mindig késett. Most miért ne tenné?! Eddig minden évben ez volt. Ő késik, felhívja Fazekat, mikor ideért, addigra mi már a repülőn ülünk, Fazék lerohan, feljön az utolsó taggal és elindulunk pár perc csúszással. De ez most mellékes. Na, tessék. Már megint eltértem az aktuális témától. Mindig ezt csinálom. Szóval, amikor mondta, hogy szálljunk fel, elindultunk. De aztán észrevettem, hogy nem hallod a füledbe szóló zene miatt. – Ajkait egy elbűvölő mosolyra húzta, majd folytatta a fecsegést. – Ezért visszafordultam és megláttam, hogy még mindig itt ülsz és inkább visszajöttem érted.

- Értem, köszönöm. -  Motyogtam hálásan, s kedvesen rámosolyogtam.  Nagy nehezen életet leheltem elzsibbadt lábaimba és Annával elindultunk a többiek után. A csoportvezető szúrós pillantásokkal üdvözölt, majd szó nélkül oda adta a jegyem, s a gépre való felszállással járó procedúrák után felszálltam a masinára. Megrémülten néztem a helyemre, mely az ablaknál volt. Egyetlen félelmem a repülés volt, de még is meg kell tennem a munka miatt. Ez volt a közös álmunk Vele, hogy a gimnázium befejezése után együtt elmegyünk Londonba. Habár a történtek nagyban megakadályozták, hogy rögtön az iskola befejezése után jelentkezzek erre a nyári munkára, a lelkiismeretem még sem hagyott nyugodni. Huzakodva, de sikeresen helyet foglaltam, s próbáltam kényelembe helyezni magam a székemben. Anna arcán baráti mosoly ült, mikor lehuppant mellém, s megtörte a csendet, mely csak pár percig uralkodott köztünk.

– Sápadtnak tűnsz, minden rendben? – Tette fel egyszerű kérdését, az aggodalom minden jelét kimutatva. Ragyogó szemei csak úgy csillogtak, mely még tökéletesebbé tette a lányt.

- Igen, persze csak még nem utaztam repülőn. Mikor szállunk fel végre? – Akadtam ki végül, de ez a hangszínemen egyáltalán nem mutatkozott. Mielőtt a mellettem ülő lány válaszolhatott volna, egy telefon hangos csörgésére lettünk figyelmesek. Csoportvezetőnk idegesen kotorta elő a ketyerét fekete táskájából, majd felvette azt.

- Mit gondolsz hány óra van? Miattad áll a repülő. – Erőteljes hangja csak úgy vízhangzott az ülések között. Idegesen barna hajába túrt, majd mély, nagy levegőket vett, hogy lenyugodjon. – Rendben Olivér maradj ott, lemegyek érted. – Gyomrom azonnal görcsbe rándult, s torkomban hatalmas gombóc keletkezett a bizonyos név elhangzása után. Csak remélni tudtam, hogy nem az az Olivér, akit egykor oly jól ismertem, ugyanis még nem állok készen a találkozásra. Egyszerűen nem tudnék így a szemébe nézni öt év után. A vezető, Ágnes megigazította bézs színű blézerét, majd lemasírozott a fiúért.

Parányi kezeim a homlokomat melengették, majd mély levegőket véve próbáltam lenyugtatni a hirtelenjében gyors ütemben verő szívemet. Anna kérdőn nézett rám, majd mikor észrevette az állapotomat inkább annyiban hagyta a dolgot, s a másik oldalára fordult cseverészni. A társaság már jól össze szokott volt szinte mindig ugyanazokkal az emberekkel alakítanak egy csoportot, s mennek ki külföldre dolgozni. Én, ki csak most jelentkezett először, senkit nem ismertem, de ez engem nem nagyon zavart.

Ágnes magas sarkújának kopogása zengte be a gépet, tudatva ezzel is, hogy megérkezett. A társaság többi tagja hirtelen nagy kacagásban tört ki és feltételezésem szerint nem a szigorú nőt nevették ki, hanem az elkésett fiút. Zavaromba egyre lejjebb, s lejjebb csúsztam az ülésen, nehogy még véletlenül is meglássam a srác arcát. Tekintetemet az ablak felé biggyesztettem, s görcsösen ragaszkodtam egy ponthoz. Balszerencsémre a fiú helye elém szólt, így elkerülhetetlen lesz majd a bemutatkozás a leszállásunknál vagy akár most is. Sötét hajkoronámat amennyire tudtam az arcom takarására igazgattam, majd felvettem a fülhallgatómat, s néztem, ahogyan emelkedünk fel egyre jobban, s jobban. Soha életemben nem repültem még, de egész jól megbarátkoztam a gondolattal, most, hogy már a felhők között voltunk.  A tiszta égbolt, s a benne úszkáló különös alakzatot felvevő felhők többnyire elterelték a gondolataimat Olivérről. Az ég kezdett egyre jobban álmosodni, s felvéve a hálóruháját éj feketére változott. A nap sugarai már nem világítottak be a kis ablakokon, helyettük ezernyi ragyogó csillag foglalt helyet büszkén. 

Második fejezet

Kedves Olvasóink!

       Köszönjük szépen az előző részhez kapott véleményeket, nagyon hálásak vagyunk értük és mérhetetlenül boldogok, hogy tetszik, amit csinálunk. Ezentúl is türelemmel várjuk a visszajelzéseteket.

       Nem is szaporítanánk tovább a szót. Remélem ez a rész is ugyanúgy tetszeni fog, mint az előző.

Jó olvasást kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   Szeretlek.. 

- Miller Dorina és Patocska Olivér! Mégis mire véljem azt, hogy bemennek a tanári irodába egy pedagógus nélkül? Ráadásul ez még a kisebbik problémám. Mégis mit gondolnak, kik maguk, hogy csak, ha gondolnak egyet és nincs kedvük megtanulni azt az anyagot, amiből írnak veszik a bátorságot és el akarják lopni a dolgozatot? - Teljesen magamba voltam roskadva. Így hangosan kimondva még aljasabbnak tűnt a tett, amire hűn szeretett lovagom vett rá. Egy valami viszont nagyon zavarta a hallásom az elhangzott mondattal kapcsolatban. A Patocska Olivér név, melyet nem szennyezhetnek be még jobban az én naivitásom, s meggondolatlanságom miatt.

- De... - kezdtem volna tiltakozni és szavat adni gondolataimnak, de az igazgató nem ismert könyörületet s csak folytatta tovább az agymosást. Peti bácsi, az igazgatónk általában egy nagyon nyugodt, kedves férfi. Ellentétben a mostani hangnemével sosem emeli fel a hangját. Mindenki nagyon szereti őt, mint igazgatót és, mint fizika tanárt egyaránt.

- Semmi de! Ez erkölcstelen és tisztességtelen. Ami magára, Dorina egyáltalán nem volt jellemző. De úgy látszik, ezek után jobban oda kell figyelni. Nem csak magukra, hanem az egész iskolára. - Pár pillanatnyi csend uralta a helyiséget, ami csak az én megszólalásomra várt. Bár nem adtam szavat érzelmeimnek belül fortyogott bennem a düh. Az én bűnösségem megcáfolhatatlan. Viszont Olivérnek semmi köze az egészhez, s nem fogom a legjobb barátomat magammal rántani.

- Igazgató úr! Oli nem csinált semmit. Neki csak egy megbeszélése lett volna a tanárral, ő tényleg nem volt benne az egészben. Nem csinált semmit. Én akartam ellopni a dolgozatot, hogy ne kelljen annyit tanulnom, mert... – Pattantam fel hirtelen, amely nem csak az igazgatót lepte meg, de feltehetően Olivért is. Hangom tiszta volt és erőteljes, nem olyan halk s visszahúzódó, mint amilyen szokott lenni. Nem tudtam befejezni a mondatom, ami hirtelen felindulásból tört elő ugyanis megint félbeszakítottak, de ezúttal nem az igazgató.

- Ez nem igaz Uram! Drina csak engem akar védeni. Semmi köze az egészhez. Vagyis csak annyi, hogy tudott arról, amit tervezek és a tanáriba is csak azért jött be, hogy lebeszéljen erről az egész dologról, de nem jött össze neki. – Állt fel Olivér is az én példámat követve. Nagyon meglepett a cselekedete, természetesen tudatában voltam, hogy sokat jelentünk egymásnak, mint barát, de ezt nem teheti meg. Így is elég igazgatói ékesíti az ellenőrzőjét részben a Gergővel való nézeteltérésük miatt, amit persze verekedésekkel oldottak meg. Nem kell neki még több, ha így folytatja, tovább könnyű szerrel kirúghatják.

- Tessék?! Oli ne csináld ezt! – Suttogtam neki remegő ajkakkal s összetört lélekkel. Könnyeim már majdnem elő bukkantak, de muszáj volt megálljt parancsolnom nekik. Könnytől ragyogó szemeimmel végig őt néztem, a határozott arckifejezését, elszánt tekintetét, de túl jól ismertem már tudtam, hogy belül ő is fél. Fél, mert tudja, hogy kettőnk közül valaki nagy bajba fog kerülni.

- Igaz ez, Dorina? – Vonta kérdőre Olivér hamis szavait. Bizonyára ő majd hinni fog neki, hiszen eddig az iskola él tanulói közé tartoztam. Mielőtt még bedőltem Gergő hamis szavainak, voltak álmaim, barátaim, akik azt a lányt szerették, akit megismertek nem azt, akivé lettem. Minden meggyőző képességemet fel kell, hogy használjak Olivér nevének tisztára mosásához.

- Mi? Nem. Dehogy. Olivér miért tenné ezt? Én csináltam. A papír is az én kezemben volt. – Próbáltam immár a meglévő bizonyítékkal élni, amit a minket ide küldő tanár is tisztán látott, hiszen ezért küldött fel minket ide. Semmiképpen sem engedhettem, hogy Oli bajba kerüljön. Nem tudom, miért csinálja azt, amit csinál, hogy miért ragaszkodik ennyire hozzám még azok után is, hogy cserbenhagytam.

- Őszintén szólva nagyon is meg lenne Olivérnek az oka ezt elkövetni, ugyanis a jegyei arról árulkodnak, hogy már nem kéne rontania, ha nem akarja megismételni ezt a tanévet. – Ült meg az ősz hajú férfi szavain a saját gondolata. Éreztem, hogy most vagy soha lépnek kell.

- Én voltam. – Olivér simogató hangja, mely most határozottan csengett tökéletes harmóniában volt az én rekedt hangommal. Miután egyszerre hangoztattuk el vallomásunkat, pillantásunk perzselte a másikat. Fényben fürdő szemeiben nem láttam a félelmet, minden erejét bedobva azon volt, hogy engem védjen.

- Gyerekek! Ne szórakozzatok velem! Melyikőtök volt? – Kezdte elveszíteni a türelmét az igazgató teljesen jogosan. Apró körmeimmel mély sebeket gyártottam puha tenyeremre az idegességtől. A lábaim úgy remegtek, mint egy óceán hullámai az éppen előtörő vihar hatására. Ha nem én leszek, megbüntetve soha többé nem tudok, majd a tükörbe nézni. Nem tudnám elviselni azt, akit visszalátok, nem tudnám elviselni a saját lelkemet.

- Én! – Olivér magabiztos hangja szakított ki a gondolataimból. Eltökélt tekintetével az előttünk ülő személyt bombázta. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy azzal, amit most művel az élete gyökeresen meg fog változni.

- Patocska Olivér! Tovább nem tűrjük, hogy az iskolánkat lehúzza mind tanulmányi, mind viselkedési szinten. Nagyon lerontott, minden hónapban legalább kétszer az irodámban köt ki. Ezért nincs más választásom. El kell, tanácsoljuk. Természetesen biztosítunk önnek egy másik iskolát, ahol szívesen látják, de a tanulmányait itt nem folytathatja tovább! Ami magát illeti Miller Dorina, egy igazgatói figyelmeztetéssel megússza. De ha megint hasonló bajba keveredik, nem állunk meg ennyinél. Most pedig menjetek! – Felálltunk, s az ajtó felé vettük mindketten az irányt. A sokk és a düh arányosan keveredtek az arcomon. Tudtam, hogy ezt fogom viszont hallani, még is így hangosan kimondva jobban megviselt, mint gondoltam - Olivér téged várunk délután itt, az irodámban. Édesanyádat értesíteni fogom, hogy jöjjön ő is veled, és megpróbáljuk a lehető legjobb megoldást megtalálni. – Az imént említett udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, s megadta a lányoknak való elsőbbséget. Csendben sétáltunk szorosan egymás mellett egyenesen az osztálytermünkig kerülve a szemkontaktust, s más érintkezési formát. Az intézményben nem tartózkodott több diák már csak mi ketten, hiszen ki maradna bent délután fél ötkor még az iskolában? Az üres fehér falak unalmasabbak voltak, mint valaha s tökéletesen szimbolizálták azt az ürességet, amit jelenleg érzek. Megérkeztünk az osztályteremhez és mikor besétáltam, Oli gyorsan bezárta maga mögött az ajtót érezve, hogy nem fogom szó nélkül hagyni a cselekedetét.

- Ezt még is miért kellett? – Szerény hangomat a gyötrő érzelmek az egekbe emelték, melyre az előttem álló srác nagyot nyelt, s a kopott sportcipőjének az orrát szemlélgette. Pár perc gyötrelmes csend után fűzöld szemei egy csepp megbánást sem mutattak, amelyre a düh csak jobban szétterjedt a testemben.

- Valakinek melletted kell állnia és megvédenie, ha már a hőn szeretett szőke lovagod nem teszi. – Dünnyögte lekezelő hangnemével, amit nem tudtam szó nélkül hagyni.  Ökölbe szorítottam apró kezeimet, s lesújtó ütéseket mértem a miattam eltanácsolt diák mellkasára, miközben kiöntöttem neki mindent, ami szívemet nyomja.

- Akkor sem kellett volna kirúgatnod magad. Elment az eszed?! Hmm? Mégis miért csináltad ezt? Minek kellett mindent magadra vállalni? Normális vagy? Miért kellett? Ha az igazgató tényleg az igazat tudja meg, hogy tényleg én voltam, akkor nem rúgtak volna ki! Nem vagy normális! Mindent elrontasz! Mindent tönkre teszel. És még csak fel sem tűnik. Olivér, mi van? Hogy lehetsz ennyire önző szerinted még is mi a bűnbánatot fogok csinálni a suliban nélküled?! Erre még nem gondoltál? Nem igaz, hogy ennyire meggondolatlan vagy! – Zúdítottam rá az összes olyan kifejezést, érzelmet, amit eddig magamban tartottam. Miközben kis híján ordibáltam a legjobb barátommal a mellkasomat, mintha folyamatosan szurkálták volna belül egy hegyes tárggyal. Gyomrom idegességében elkezdte emészteni saját magát ezzel is elérve a legkellemetlenebb görcsös érzést, amit volt szerencsém átélni. Most ébredtem rá a tudatra, mi szerint, ha ő elmegy, nem marad senki, aki ehhez az iskolához kötne. Egyedül maradtam soha többé nem fogom látni őt, pont őt, kivel pár hónapja még azt tervezgettük melyik kollégiumba megyünk együtt egy-két év múlva.

- Nem akarom, hogy elmenj. Mit fogok nélküled csinálni? Ne haragudj, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe hoztalak. Annyira sajnálom. Oli nem menj el. Kérlek, nem hagyhatsz magamra! – Szívem feldolgozva az információkat utasítást adott kezeimnek s lassan a mellkasáról felcsúsztattam parányi kezeimet a nyakához, s átöletem azt. Testünk közti rést igyekeztem elzárni, s oly közel húzni magamhoz, amilyen közel csak lehet. – Miért csináltad ezt? - Szipogtam fülébe lágyan eme szavakat, majd válaszul Olivér puha tenyerével csak nem betemette orcámat s vágytól tündöklő szemeivel mélyen a lelkembe kutatott. Bal kezét lassú mozdulatokkal lecsúsztatta a vállamig, majd finoman a pár centire lévő falnak tolt. Egy hirtelen, ám mégis oly finom mozdulatokkal puha méz édes ajkait az enyéimhez préselte. Szívem a torkomban dobogott tovább, s gyomromban több ezer pillangó kapott szárnyra, s repdesett össze-vissza. Csókja édesebb volt bármely frissen termett gyümölcsnél és ezt a kis csókot jobban élveztem, mint bármelyiket, melyet Gergő osztogatott nekem. Csókunk egyre szenvedélyesebb, s szenvedélyesebbé kezdett fejlődni átélve mind azt a szenvedést, melyet már átéltünk, s melyet még átfogunk. Puha tenyere perzselte kipirosodott arccsontomat s teljesen a falnak szorított elzárva azt a kis rést is, ami köztünk volt. Ajkaink nem tudtak betelni egymással. A következményekkel nem törődve adták át magukat egymásnak, mintha nem lenne másnap. Ajkaink legnagyobb bánatukra szétváltak. Unalmas tengerkék szempárom s az ő fényűző zöld szemei egymást csodálták egy darabig, majd a lehető leghalkabb hangszínen elsuttogta a választ:

- Mert szeretlek! – E két szó elhangzása utána Olivér megfogta a cuccait, majd elhagyta a termet. Az elhangzott két szót folyamatosan ismételgette az agyam egymás után, de én mégsem akartam elhinni ezt az egészet. Sokkos állapotom lévén megfogtam a cuccaim s követtem az ő példáját.

Az út hazafelé végtelennek tűnt minden olyan idegennek tűnt olyan másnak. Könnyeim égették szemeimet, de még nem engedhettem szabadjára őket. A napsütést, ami az egész délelőttöt melengette borús felhők, s véget nem érő eső váltotta fel. Festéktől roncsolódó hajam vizes dörzskefeként szurkálta a hátamat. Ázott kutyaként léptem be a házba olyan halkan, amennyire csak lehetett. Szüleim a megérdemelt délutáni szundijukat végezték, aminek csak örültem, hisz mindig túlhajszolják magukat, megérdemlik a pihenést.

Semmivel nem foglalkozva a szobámba szaladtam és magamra zártam az ajtót. Könnyeim patakokban folytak. Már nem fogta vissza őket semmi. Felkent szemhéjfestékem feketére színezte sós könnyeimet, melyeknek minden egyes cseppje égette az arcomat. Az íróasztalom fölött lévő parafa táblára néztem, amin többnél-több emlék foglalt helyett. Olivérről volt a legtöbb fotó. Gergőről épp hogy egy vagy kettő, ami akadt. Laza, de annál erőteljesebb mozdulatokkal darabokra téptem a „barátomról” készült képeket, majd nemes egyszerűséggel a szemetesbe hajítottam őket, ahová valók.

Remegő ujjaimat finoman végig húztam a legjobb barátommal készült kép egyikén, amely akkor készült, mikor egyik este beszöktünk a korcsolya pályára s a biztonsági őr kutyája kergetett ki minket, aki a jégen szenvedve csúszkált. Halkan felkuncogtam egyet az emléken, majd ismét könnyekben törtem ki. Soha többé nem lehetnek ilyen emlékeink, még ha fel is keresnénk egymást, a barátságunk nem lehetne ugyanaz. Az sem biztos, hogy szóba állna velem azok után, ami történt. Megfogtam az egyetlen olyan képet, amin csak ő volt s az ágyamra ülve az ölembe raktam. Végig néztem üdítő mosolyán, boldogságtól csillogó szemein. A képet lassan átitatták forró fekete könnyeim. Szavai újra meg újra, megállás nélkül ismétlődtek a fejemben, mint egy beakadt rádió. Két szó: „Mert szeretlek!”