Második fejezet

Kedves Olvasóink!

       Köszönjük szépen az előző részhez kapott véleményeket, nagyon hálásak vagyunk értük és mérhetetlenül boldogok, hogy tetszik, amit csinálunk. Ezentúl is türelemmel várjuk a visszajelzéseteket.

       Nem is szaporítanánk tovább a szót. Remélem ez a rész is ugyanúgy tetszeni fog, mint az előző.

Jó olvasást kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   Szeretlek.. 

- Miller Dorina és Patocska Olivér! Mégis mire véljem azt, hogy bemennek a tanári irodába egy pedagógus nélkül? Ráadásul ez még a kisebbik problémám. Mégis mit gondolnak, kik maguk, hogy csak, ha gondolnak egyet és nincs kedvük megtanulni azt az anyagot, amiből írnak veszik a bátorságot és el akarják lopni a dolgozatot? - Teljesen magamba voltam roskadva. Így hangosan kimondva még aljasabbnak tűnt a tett, amire hűn szeretett lovagom vett rá. Egy valami viszont nagyon zavarta a hallásom az elhangzott mondattal kapcsolatban. A Patocska Olivér név, melyet nem szennyezhetnek be még jobban az én naivitásom, s meggondolatlanságom miatt.

- De... - kezdtem volna tiltakozni és szavat adni gondolataimnak, de az igazgató nem ismert könyörületet s csak folytatta tovább az agymosást. Peti bácsi, az igazgatónk általában egy nagyon nyugodt, kedves férfi. Ellentétben a mostani hangnemével sosem emeli fel a hangját. Mindenki nagyon szereti őt, mint igazgatót és, mint fizika tanárt egyaránt.

- Semmi de! Ez erkölcstelen és tisztességtelen. Ami magára, Dorina egyáltalán nem volt jellemző. De úgy látszik, ezek után jobban oda kell figyelni. Nem csak magukra, hanem az egész iskolára. - Pár pillanatnyi csend uralta a helyiséget, ami csak az én megszólalásomra várt. Bár nem adtam szavat érzelmeimnek belül fortyogott bennem a düh. Az én bűnösségem megcáfolhatatlan. Viszont Olivérnek semmi köze az egészhez, s nem fogom a legjobb barátomat magammal rántani.

- Igazgató úr! Oli nem csinált semmit. Neki csak egy megbeszélése lett volna a tanárral, ő tényleg nem volt benne az egészben. Nem csinált semmit. Én akartam ellopni a dolgozatot, hogy ne kelljen annyit tanulnom, mert... – Pattantam fel hirtelen, amely nem csak az igazgatót lepte meg, de feltehetően Olivért is. Hangom tiszta volt és erőteljes, nem olyan halk s visszahúzódó, mint amilyen szokott lenni. Nem tudtam befejezni a mondatom, ami hirtelen felindulásból tört elő ugyanis megint félbeszakítottak, de ezúttal nem az igazgató.

- Ez nem igaz Uram! Drina csak engem akar védeni. Semmi köze az egészhez. Vagyis csak annyi, hogy tudott arról, amit tervezek és a tanáriba is csak azért jött be, hogy lebeszéljen erről az egész dologról, de nem jött össze neki. – Állt fel Olivér is az én példámat követve. Nagyon meglepett a cselekedete, természetesen tudatában voltam, hogy sokat jelentünk egymásnak, mint barát, de ezt nem teheti meg. Így is elég igazgatói ékesíti az ellenőrzőjét részben a Gergővel való nézeteltérésük miatt, amit persze verekedésekkel oldottak meg. Nem kell neki még több, ha így folytatja, tovább könnyű szerrel kirúghatják.

- Tessék?! Oli ne csináld ezt! – Suttogtam neki remegő ajkakkal s összetört lélekkel. Könnyeim már majdnem elő bukkantak, de muszáj volt megálljt parancsolnom nekik. Könnytől ragyogó szemeimmel végig őt néztem, a határozott arckifejezését, elszánt tekintetét, de túl jól ismertem már tudtam, hogy belül ő is fél. Fél, mert tudja, hogy kettőnk közül valaki nagy bajba fog kerülni.

- Igaz ez, Dorina? – Vonta kérdőre Olivér hamis szavait. Bizonyára ő majd hinni fog neki, hiszen eddig az iskola él tanulói közé tartoztam. Mielőtt még bedőltem Gergő hamis szavainak, voltak álmaim, barátaim, akik azt a lányt szerették, akit megismertek nem azt, akivé lettem. Minden meggyőző képességemet fel kell, hogy használjak Olivér nevének tisztára mosásához.

- Mi? Nem. Dehogy. Olivér miért tenné ezt? Én csináltam. A papír is az én kezemben volt. – Próbáltam immár a meglévő bizonyítékkal élni, amit a minket ide küldő tanár is tisztán látott, hiszen ezért küldött fel minket ide. Semmiképpen sem engedhettem, hogy Oli bajba kerüljön. Nem tudom, miért csinálja azt, amit csinál, hogy miért ragaszkodik ennyire hozzám még azok után is, hogy cserbenhagytam.

- Őszintén szólva nagyon is meg lenne Olivérnek az oka ezt elkövetni, ugyanis a jegyei arról árulkodnak, hogy már nem kéne rontania, ha nem akarja megismételni ezt a tanévet. – Ült meg az ősz hajú férfi szavain a saját gondolata. Éreztem, hogy most vagy soha lépnek kell.

- Én voltam. – Olivér simogató hangja, mely most határozottan csengett tökéletes harmóniában volt az én rekedt hangommal. Miután egyszerre hangoztattuk el vallomásunkat, pillantásunk perzselte a másikat. Fényben fürdő szemeiben nem láttam a félelmet, minden erejét bedobva azon volt, hogy engem védjen.

- Gyerekek! Ne szórakozzatok velem! Melyikőtök volt? – Kezdte elveszíteni a türelmét az igazgató teljesen jogosan. Apró körmeimmel mély sebeket gyártottam puha tenyeremre az idegességtől. A lábaim úgy remegtek, mint egy óceán hullámai az éppen előtörő vihar hatására. Ha nem én leszek, megbüntetve soha többé nem tudok, majd a tükörbe nézni. Nem tudnám elviselni azt, akit visszalátok, nem tudnám elviselni a saját lelkemet.

- Én! – Olivér magabiztos hangja szakított ki a gondolataimból. Eltökélt tekintetével az előttünk ülő személyt bombázta. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy azzal, amit most művel az élete gyökeresen meg fog változni.

- Patocska Olivér! Tovább nem tűrjük, hogy az iskolánkat lehúzza mind tanulmányi, mind viselkedési szinten. Nagyon lerontott, minden hónapban legalább kétszer az irodámban köt ki. Ezért nincs más választásom. El kell, tanácsoljuk. Természetesen biztosítunk önnek egy másik iskolát, ahol szívesen látják, de a tanulmányait itt nem folytathatja tovább! Ami magát illeti Miller Dorina, egy igazgatói figyelmeztetéssel megússza. De ha megint hasonló bajba keveredik, nem állunk meg ennyinél. Most pedig menjetek! – Felálltunk, s az ajtó felé vettük mindketten az irányt. A sokk és a düh arányosan keveredtek az arcomon. Tudtam, hogy ezt fogom viszont hallani, még is így hangosan kimondva jobban megviselt, mint gondoltam - Olivér téged várunk délután itt, az irodámban. Édesanyádat értesíteni fogom, hogy jöjjön ő is veled, és megpróbáljuk a lehető legjobb megoldást megtalálni. – Az imént említett udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, s megadta a lányoknak való elsőbbséget. Csendben sétáltunk szorosan egymás mellett egyenesen az osztálytermünkig kerülve a szemkontaktust, s más érintkezési formát. Az intézményben nem tartózkodott több diák már csak mi ketten, hiszen ki maradna bent délután fél ötkor még az iskolában? Az üres fehér falak unalmasabbak voltak, mint valaha s tökéletesen szimbolizálták azt az ürességet, amit jelenleg érzek. Megérkeztünk az osztályteremhez és mikor besétáltam, Oli gyorsan bezárta maga mögött az ajtót érezve, hogy nem fogom szó nélkül hagyni a cselekedetét.

- Ezt még is miért kellett? – Szerény hangomat a gyötrő érzelmek az egekbe emelték, melyre az előttem álló srác nagyot nyelt, s a kopott sportcipőjének az orrát szemlélgette. Pár perc gyötrelmes csend után fűzöld szemei egy csepp megbánást sem mutattak, amelyre a düh csak jobban szétterjedt a testemben.

- Valakinek melletted kell állnia és megvédenie, ha már a hőn szeretett szőke lovagod nem teszi. – Dünnyögte lekezelő hangnemével, amit nem tudtam szó nélkül hagyni.  Ökölbe szorítottam apró kezeimet, s lesújtó ütéseket mértem a miattam eltanácsolt diák mellkasára, miközben kiöntöttem neki mindent, ami szívemet nyomja.

- Akkor sem kellett volna kirúgatnod magad. Elment az eszed?! Hmm? Mégis miért csináltad ezt? Minek kellett mindent magadra vállalni? Normális vagy? Miért kellett? Ha az igazgató tényleg az igazat tudja meg, hogy tényleg én voltam, akkor nem rúgtak volna ki! Nem vagy normális! Mindent elrontasz! Mindent tönkre teszel. És még csak fel sem tűnik. Olivér, mi van? Hogy lehetsz ennyire önző szerinted még is mi a bűnbánatot fogok csinálni a suliban nélküled?! Erre még nem gondoltál? Nem igaz, hogy ennyire meggondolatlan vagy! – Zúdítottam rá az összes olyan kifejezést, érzelmet, amit eddig magamban tartottam. Miközben kis híján ordibáltam a legjobb barátommal a mellkasomat, mintha folyamatosan szurkálták volna belül egy hegyes tárggyal. Gyomrom idegességében elkezdte emészteni saját magát ezzel is elérve a legkellemetlenebb görcsös érzést, amit volt szerencsém átélni. Most ébredtem rá a tudatra, mi szerint, ha ő elmegy, nem marad senki, aki ehhez az iskolához kötne. Egyedül maradtam soha többé nem fogom látni őt, pont őt, kivel pár hónapja még azt tervezgettük melyik kollégiumba megyünk együtt egy-két év múlva.

- Nem akarom, hogy elmenj. Mit fogok nélküled csinálni? Ne haragudj, hogy ilyen szerencsétlen helyzetbe hoztalak. Annyira sajnálom. Oli nem menj el. Kérlek, nem hagyhatsz magamra! – Szívem feldolgozva az információkat utasítást adott kezeimnek s lassan a mellkasáról felcsúsztattam parányi kezeimet a nyakához, s átöletem azt. Testünk közti rést igyekeztem elzárni, s oly közel húzni magamhoz, amilyen közel csak lehet. – Miért csináltad ezt? - Szipogtam fülébe lágyan eme szavakat, majd válaszul Olivér puha tenyerével csak nem betemette orcámat s vágytól tündöklő szemeivel mélyen a lelkembe kutatott. Bal kezét lassú mozdulatokkal lecsúsztatta a vállamig, majd finoman a pár centire lévő falnak tolt. Egy hirtelen, ám mégis oly finom mozdulatokkal puha méz édes ajkait az enyéimhez préselte. Szívem a torkomban dobogott tovább, s gyomromban több ezer pillangó kapott szárnyra, s repdesett össze-vissza. Csókja édesebb volt bármely frissen termett gyümölcsnél és ezt a kis csókot jobban élveztem, mint bármelyiket, melyet Gergő osztogatott nekem. Csókunk egyre szenvedélyesebb, s szenvedélyesebbé kezdett fejlődni átélve mind azt a szenvedést, melyet már átéltünk, s melyet még átfogunk. Puha tenyere perzselte kipirosodott arccsontomat s teljesen a falnak szorított elzárva azt a kis rést is, ami köztünk volt. Ajkaink nem tudtak betelni egymással. A következményekkel nem törődve adták át magukat egymásnak, mintha nem lenne másnap. Ajkaink legnagyobb bánatukra szétváltak. Unalmas tengerkék szempárom s az ő fényűző zöld szemei egymást csodálták egy darabig, majd a lehető leghalkabb hangszínen elsuttogta a választ:

- Mert szeretlek! – E két szó elhangzása utána Olivér megfogta a cuccait, majd elhagyta a termet. Az elhangzott két szót folyamatosan ismételgette az agyam egymás után, de én mégsem akartam elhinni ezt az egészet. Sokkos állapotom lévén megfogtam a cuccaim s követtem az ő példáját.

Az út hazafelé végtelennek tűnt minden olyan idegennek tűnt olyan másnak. Könnyeim égették szemeimet, de még nem engedhettem szabadjára őket. A napsütést, ami az egész délelőttöt melengette borús felhők, s véget nem érő eső váltotta fel. Festéktől roncsolódó hajam vizes dörzskefeként szurkálta a hátamat. Ázott kutyaként léptem be a házba olyan halkan, amennyire csak lehetett. Szüleim a megérdemelt délutáni szundijukat végezték, aminek csak örültem, hisz mindig túlhajszolják magukat, megérdemlik a pihenést.

Semmivel nem foglalkozva a szobámba szaladtam és magamra zártam az ajtót. Könnyeim patakokban folytak. Már nem fogta vissza őket semmi. Felkent szemhéjfestékem feketére színezte sós könnyeimet, melyeknek minden egyes cseppje égette az arcomat. Az íróasztalom fölött lévő parafa táblára néztem, amin többnél-több emlék foglalt helyett. Olivérről volt a legtöbb fotó. Gergőről épp hogy egy vagy kettő, ami akadt. Laza, de annál erőteljesebb mozdulatokkal darabokra téptem a „barátomról” készült képeket, majd nemes egyszerűséggel a szemetesbe hajítottam őket, ahová valók.

Remegő ujjaimat finoman végig húztam a legjobb barátommal készült kép egyikén, amely akkor készült, mikor egyik este beszöktünk a korcsolya pályára s a biztonsági őr kutyája kergetett ki minket, aki a jégen szenvedve csúszkált. Halkan felkuncogtam egyet az emléken, majd ismét könnyekben törtem ki. Soha többé nem lehetnek ilyen emlékeink, még ha fel is keresnénk egymást, a barátságunk nem lehetne ugyanaz. Az sem biztos, hogy szóba állna velem azok után, ami történt. Megfogtam az egyetlen olyan képet, amin csak ő volt s az ágyamra ülve az ölembe raktam. Végig néztem üdítő mosolyán, boldogságtól csillogó szemein. A képet lassan átitatták forró fekete könnyeim. Szavai újra meg újra, megállás nélkül ismétlődtek a fejemben, mint egy beakadt rádió. Két szó: „Mert szeretlek!”