Ötödik Fejezet

Kedves olvasóink! 

Először is ne haragudjatok, hogy most hozunk részt, de lebetegedtünk és nem volt energiánk a gép elé ülni. Ezek után próbálunk rendesen részt fel rakni, de lesz amikor elcsúszunk ebben biztosak vagyunk ezért a megértéseteket kérjük. 

Másodszor pedig köszönjük a kommenteket, mert nagyon jó hatással vannak ránk. Ösztönöznek az írásra és boldogsággal tölt el minket, hogy szeretitek amit csinálunk. Immáron két ezer oldalmegjelenéssel büszkélkedhet az oldal, amit nagyon köszönünk. Szuperek vagytok! 

Kis késéssel, de elkészült a fejezet. Szerintünk ez izgalmasabb lett, mint a többi, de ezt döntsétek el ti. Hoztunk nektek egy kérdést, amire válaszolhattok komment formájában. A kérdésünk így szól: Nektek ki a kedvenc szereplőtök eddig? Valamint mit gondoltok az új szereplőkről? Nekünk Kevin a kedvencünk, mert nagyon bejön nekünk a stílusa és tartogat még meglepetéseket az olvasók számára.

Kellemes olvasást kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   A találkozás.

Szolid színvilág, elegancia, visszafogottság, de mégis stílusos elrendezés sorai kényeztették látásom, miközben sétáltam a folyosón. A szálloda, ahol munkát kapott a csoport, szavakkal leírhatatlan volt. Olyan más volt, mint az otthoniak. Sebes kezeimmel végig simítottam a tipikus fekete ruhadarabon, ami nélkülözhetetlen egy pincérnél. Nagyot sóhajtottam az emléken, ami ma került a birtokomba. Anna ma megmutatta a tehetségét, mint pincér. Sokan voltak az ebédlőben, így ment a sürgés-forgás mindenki kapkodott, ideges volt, ahogy ez szokott lenni. Mikor mentem felvenni a rendeléseket, Anna kezében túl sok tányér volt, amikre nagyon koncentrált, hogy ne dobja le őket, észre sem véve, hogy éppen vele szemben haladtam én is. Hirtelen levette tekintetét az edényekről, s megijedve a közelségemtől hátra csapott és a dekoratív, kerámiából készült tányérok a földre zuhantak, majd azon nyomban darabokra estek. A szilánkok darabjai felsértették az egész kezem, így előbb eljöhettem ebédelni. Megálltam egy fehér, díszes ajtó előtt, majd kinyitva azt, beléptem az ebédlőbe, ami teljesen más volt, mint amely a vendégeknek van fenntartva. A barna, kényelmes kárpitok helyett egyszerű fa székek, a díszes csillárok, hangulatos falfestés helyett éppen világító, egyszerű lámpák és unalmas fehér fal köszöntött viszont. Irányomat az ételt tároló pult felé vettem. Tányéromat jól megpakolva helyet foglaltam egy, az ajtónak háttal lévő asztalnál. A tányéromon lévő ebédemet szemléltem, amely látszólag egy halból állt, salátából és sült krumpliból. Imádtam az angol gasztronómiát, de valahogy nem volt étvágyam, így csak kotorgattam az ételt jobbra-balra.

- Szia újonc! – Huppant le mellém különös izgatottsággal Kevin, miközben vállaink összekoccantak egy kicsit. Lágyan elmosolyodtam, s tengerkék szemét vizslattam - Na mizu?- Érdeklődött kedvesen a fiú, majd türelmesen várt a válaszomra.

- Semmi. Eddig unalmas ez a nap. – Hajtottam le tekintetem az étel irányába, miközben lazán megrántottam a vállam. Nem tudom mit vártam ettől a naptól, de határozottan nem ezt. Ez még csak az első munkanapom, de nem történt semmi említésre méltó. Kora reggel kiosztották a feladatokat, hogy ki hol fog munkálkodni és ennyi semmi több. 

- Napról napra több izgalom lesz benne, hidd el. – Kacsintott rám kacéran Kevin, kinek látszólag jó napja lehetett eddig. Ugyanazt a csábos mosolyt, s vágytól csillogó tekintetet vette fel, amit tegnap. Barna haja össze-visszaállt, ami talán kicsit eltérhetett a megszokottól, de ennyi munkaidő után ez érthető volt.

- Hát nem bánnám. – Néztem rá, miközben egy barátságos mosoly ült fáradt arcomon. Friss sebemre tévedt pillantásom, mely még nem volt ellátva. Kíváncsi vagyok Anna mikor fog letámadni a bocsánatkéréseivel. Halkan kuncogtam a gondolaton, majd figyelmem újra Kevinre szegeződött.

- Na, inkább átülök veled szembe. Így jobban látlak. – Dobta be a rosszfiús féloldalas mosolyát a fiú, majd átül az említett helyre. - Amúgy, hogy hogy, csak most jelentkeztél ide? – Szemeim hatalmasra tágultak, s hirtelen a faasztal látványa jobban vonzott, mint valaha. Torkom teljesen kiszáradt, kezeim remegni kezdtek. A vér, friss sebemből csak úgy lüktetett, ezzel elérve egy igen kellemetlen érzést számomra. Gyomrom egy hatalmasat rándult, mikor az emlékfoszlányok sokaságai ellepték tudatom. Egyszerűen nem tudtam továbblépni ezen. Ha a napjaim nem lennének, megszámlálva, s Olivér nem lenne ilyen fontos nekem, természetesen nem lennék itt. Talán ezzel, hogy itt vagyok, magamat nyugtatom. Talán majd emlékezni fogok rá. Tudatlanul mégis jobb lenne élni, mint egyáltalán nem élni.

- Ez ömm... Hosszú történet. – Hangom rekedt volt. Egy rossz dohányoséhoz volt fogható. Villám hegyével a salátámat vettem célul, majd széttúrtam, mint egy könnyed szél a szénaboglyát

- Figyi, bocs, ha rosszat mondtam. – Utánozta cselekedetem Kevin, s ő is kíméletlenül szétfötörte az ételét. Kínos csönd állt be közöttünk. Lopva Kevinre tekintettem, kin látszott a bűntudat.

- Nem, semmi, inkább mesélj, mi a feladatod? – Tereltem a témát olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam.  Kevin észlelve a célzásom, elkezdte ecsetelni, hogy mi a munkaköre. Elmesélte, hogy Roxival közös feladatuk is volt, amiből egy izgalmasabb témára jutottunk. A srác nem beszélt másról csak a lány humoráról, s burkoltan a szépségét is megemlítette. Kíváncsiságom az egekbe szaladt. Elképzelni se mertem mi folyik közöttük, de muszáj volt megtudnom.

- Amúgy Roxi és közted van valami? – Érdeklődtem kicsit sem vissza fogottan. Mindig is annak a híve voltam, hogy ha akarsz, valamit azt kérdezd meg egyenesen. Kevin elég nyílt az emberek felé, ezt nem nehéz észrevenni, s látszólag nem zavarta a kérdésem. Enyhe pír jelent meg sima orcáján, majd teljes tekintetét rám szegezte.

- Érdekel a sármos külsőm, mi? – húzogatta szemöldökét kacéran a srác, miután elmondta - a gondolom mindennapi - flörtölős szövegét.

- Nagyon vicces vagy... – jegyeztem meg cinikusan, elkerülve a kis játékát, s ezzel le is zárva ezt a témát.

- Nincs. – válaszolta kicsit elszontyolodva, miközben a padlót vizslatta. Reakciója tisztán a tudatomra adta, hogy nem azért nincs, mert ő nem akarja, hogy legyen valami. Viszont Roxin sem az látszott, hogy közömbös lenne neki a fiú. A szerelem bonyolult. Sóhajtottam egy nagyot, majd lágyan mosolyogtam a srácon, ki tekintetét az ajtó felé szegte és nagyon koncentrált egy pontra, majd felkiáltott. - Hé, Olivér! - Intett az említettnek. A név hallatán a gyomrom dobókocka méretűre zsugorodott. - Gyere ide. – Vigyorgott felé Kevin. Felsértett kezeimmel, ahogy tudtam próbáltam az arcomat takarni, s véletlenül sem az említettre nézni.

- Mindjárt, csak ezeket be kell vinnem a konyhába. – Vízhangzott a régen jól megszokott hang férfias változata. Napbarnított orcám falfehérré változott. Próbáltam nyugtatni magam, de nem sok sikerrel. Nem vagyok, normális ez nem lehet az ő hangja. Biztosan csak beképzelem. Különben is, mit keresne ő itt?

- Oké. – Válaszolt boldogan Kevin, majd megakadt a tekintete a sápadt orcámon. - Minden rendben? – Kérdezte egy aggódó báty szintjén. 

- Aha, igen, persze, nincs semmi baj. – Válaszoltam, majd hirtelen felpattantam a helyemről. - Ezeket beteszem a mosogatóba. - Reakciót se várva tőle, már el is indultam a konyha felé. Mikor beértem a helyiségre ugyan azzal a barna hajú fiúval találtam szembe magam, akinek Kevin köszönt. Szerencsémre a hátát mutatta felém, így nem vehetett még észre. Óvatosan, nesztelenül próbáltam berakni a mosogatóba a tányéromat, de a srác keresztülhúzta a számításaimat, s egy kanálról visszacsapódott víz nagy mennyiségben áztatta el fehér ingemet.

- Hallod, normális vagy?! – Emeltem fel a hangom, majd végig néztem az átázott blúzomon és jó ízűen hahotázni kezdtem, amire a srác megfordult legnagyobb szerencsétlenségemre.  Nem mertem ránézni, csak a vizes foltra koncentráltam. A kijutásom érdekében a mellkasára ütöttem a tenyeremmel, hátha majd megszeppen és eltudok futni. Nem így lett. A srác gyengéden ráfogott a csuklómra, s a karkötőmet vizslatta, amit még Olitól kaptam barátságunk jelképeként.

- Semmit nem változtál. – Hallottam meg ismét az ismerős lágy hangot. Már nem próbáltam bemesélni magamnak, hogy hallucinálok. Nem menekülhetek a múlt elől többé. Szembe kell néznem vele, muszáj, különben nem tudok tovább lépni. Nem tudok majd békében nyugodni. Tekintetemet lassan, bizonytalan mozdulatokkal a srác orcája felé fordítottam. Szemei ugyanúgy csillogtak, mint öt éve. Orcáján ugyanaz a szenvedés ült, mikor utoljára láttam. - A legutóbb is ezt csináltad. – Nézett mélyen a szemembe. Arcunk meglepően közel volt. Az orrunk épp, hogy nem ért össze. Vegyes érzelmek csapatai egyre jobban, s jobban kezdtek előtörni. Szívem, majd szétszakadt, mintha folyamatosan tördelték volna össze, apróbb darabokra. Megtört lelkem könnyeket küldött kiszáradt szememre. Nem tudtam mit csináljak. Ez a találkozás jobban megviselt, mint gondoltam. Nem láttam más eshetőséget, felkaptam a nyúlcipőt és gyors léptekkel elhagytam az ebédlőt. Nem törődve a munkaidőmmel, a következményekkel, azzal hogy mit gondolhatnak a többiek. Fogalmam nem volt, hogy hova megyek csak egy úti cél volt a fejemben: El innen.