Kilencedik fejezet

Drága Olvasóink! 

Meg is hoztuk  az ígért fejezetet. Hétvégén megint hozunk egy részt, ahogy ígértük. Élvezzétek a fejezetet és ne felejtsétek, hogy csodálatosak vagytok.

Ölel,

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~ 

 A nagy takarítás 

A szánk veszélyesen közel volt egymáshoz, hogy hosszú évek elteltével végre átadják magukat egymásnak, azonban nem közeledtek tovább, megálltak egy helyben. Olivér meleg leheletével kényeztette szétnyílt, remegő ajkaimat. Szemeimet lassú, fokozatos mozdulatokkal nyitottam ki, hogy lássam a velem szemben álló fiú szenvedést tükröző tekintetét. Tudja, hogy nem lenne a legjobb vége, ha most lágy, netalántán egy szenvedélyes csókot váltanánk, melyet feltehetően mindketten élveznénk, legalább is én biztosan. Érzéseink még nem tiszták. Ezeket a heves érzelmeket a hiány válthatta ki mindkettőnkből, ami érthető is ennyi év után.

Nem mozdult, egyikünk sem csak álltunk egy helyben és egymás tekintetében gyönyörködtünk. Az ő gyönyörű, egyedi szemei lélegzetelállító kilátást nyújtottak enyéimnek. Csalfa tekintetem akaratlanul is a csábítóan közel lévő ajkaira tévedtek, s Olivér ismét követte a cselekedetemet. Fényűző szemeit lehunyta, majd nem túl erősen összeszorította, mintha küzdene valami ellen. Levette meleg kezét felforrósodott orcámról és a medence felé lépett, el tőlem. Egy frusztrált sóhajt eresztettem a klórtól teli levegőbe. Megint megcsináltam. Megint az lesz, hogy feszengünk egymás mellett, mint a szerelmes tinédzserek és egy szót sem szólunk a másikhoz. Pontosan ez az, amit el akartam kerülni, de megint elszúrtam. Idegesen a hajamba túrtam és Oli felé fordultam, ki nekem háttal állt, s le sem vette tekintetét a medence vízéről.

Hirtelen ötlettől vezérelve lerúgtam magamról kényelmes bakancsaimat, s Oli mögé settenkedtem. Kezeimet izomtól feszült hátára raktam és nagy erőt véve, belelöktem a vízbe. Olivér egy rövid kiáltás után a víz alá merült, majd újra felbukkant az én nagy hahotázásaim kíséretében. Eltávolítani a kínos légkört: pipa. Egy kis büszkeség is került a nevetésembe. A tervem sikerült szerencsére, aminek nagyon örültem.  Olivér lelapult, vizes haja csintalanul a szemébe lógott. Fekete munkás pólója a víztől izmos testéhez simult. Szúrós tekintete csalfa mosolyt csalt az arcomra.

- Most segíteni fogsz kijönni. - jelentette ki, miközben nyújtotta felém a jobb kezét, hogy húzzam ki.

- Aha, persze, hogy magaddal ránts. – Mondtam játékosan, miközben bólogattam, ezzel jobban kifejezve, hogy tudom milyen játékot játszik. Oli ártatlanul megrázta a fejét, miszerint neki esze ágában sincs behúzni a medencébe. Megforgattam szemeimet angyali tekintetén, s összekulcsoltam a kezeimet. - Úgyis tudom, mit szeretnél, pontosan ezért nem fogom megfogni.

Olivér látszólag megelégelte magát és kimászott a medencéből felém véve az irányt, miközben hosszú víz csíkokat húzott maga után. Rájőve mire is készül, menekülésbe kezdtem. Gyermekded fogócskázásba kezdtünk, mint az ovisok. Tettem egy kört a medence körül, hogy Oli ne kapjon el. A nagy kergetőzés közben mindkettőnkből kitört pár sor kisebb kuncogás. Hirtelen hideg, vizes karok ölelték át a derekamat. Elől, a hasamnál Oli összekulcsolta kezeit és egy laza mozdulattal felemelt a földről, mint egy tollpihét. Őrült kapálózásba kezdtem, hátha kicsusszanok kezei közül, de esélyem nem volt. Hol sikonyáltam, hol hangosan felnevettem, miközben egyre közelebb, s közelebb értünk a medencéhez. Olivér egy egyszerű mozdulattal beugrott velem a vízbe. A hideg, klóros medence víz beterítette az egész testemet. Biztonságot éreztető kezeit levette rólam, s feljöttünk a víz alól.

- Nem vagy normális. - fröcsköltem le Olit, majd egy igen komoly ütést mértem a mellkasára a jobb kezemmel. Oli lágyan ráfogott a csuklómra elérve ezzel is, hogy elfelejtsem hogyan is kell levegőt venni.

- Állj már le a mellkasom ütésével. – mondta mosolyogva. - Folyamat ezt csinálod, mikor találkozunk. Lassan kezdem megszokni, de már kezd unalmas lenni. – Finoman közelebb húzott magához, s vizes ruháink teljesen egymáshoz tapadtak. Tekintete csak rajtam volt és kacéran csillogott a hold fényében. - Inkább simogass. – Kacsintott egyet pajkosan. Szemeim kitágultak hirtelen kérésétől. Szemei ellenállhatatlanná váltak, teljesen elmélyedtem bennük. Szívem örülten hasogatott a mellkasomban. Megköszörültem a torkomat, s próbáltam visszatérni a földre. - Kezdjünk neki a takarításnak. – Húzódtam el zavartam.

- Hmm... Oké. De nincs kedvem hozzá. – Panaszkodott Olivér bevetve hatalmas szemeit, melyek most még jobban csillogtak. Mindig ezt csinálta, ha nem akart valamit még gimnáziumba is ilyen arcot vágott, ha nem akart valamit megcsinálni. Úgy látszik még sem változott olyan sokat. Halvány mosoly ült ki arcomra a kedves emléktől.

- Majd lesz. – Közöltem vele halkan kuncogva, miközben próbáltunk kimászni a medencéből.

- Nem hiszem. Nézz csak körül. - mutatott körbe. - Tök tiszta minden.

- Úgy gondolod? – Mutattam az általunk kreált víztócsákra. Végig lehetett követni hol rohangált Oli, s hol estünk bele a medencébe.

- Oké, elég csak egy felmosás és kész is. – Mondta lezseren, s egy széles mosoly ült ki az arcára.

- Oké, van egy ötletem. Te gyors felmosol és mehetünk.

- Hű, mekkora ötlet volt! – Kezeit a derekamra rakta és fojtogatóan közel húzott magához. Szürkés szemeivel csak engem nézett. Felemeltem kicsit tekintetemet, - mivel jóindulatúan is Olinak csak az álláig értem - hogy láthassam az igéző szempárt.  - De el kell, hogy szomorítsalak. Most én is elmondom az ötletemet. Te is fogod csinálni. Mindketten felmosunk, aztán visszamegyünk a vízbe.

- Hogy utána újra felmoshassunk magunk után? – Húztam fel szemöldököm.

- Nekem határozottan megéri. – Vonta meg lezseren a vállát.

- Oké. Legyen.

Mindketten elindultunk a szomszédos fal felé, ahol a felmosókat hagyta Olivér. Habár dolgoznunk kellett, s magunk után takarítani, én boldog voltam, mert mindezt vele tehettem meg. Lopva felé pillantottam, s néztem, ahogyan erősen koncentrál a felmosásra és gondolatainak teljesen átadva magát néz lefelé. Megunva a csendben takarítást kihúztam magam, s kicsit kiropogtattam a hátamat, ami teljesen beállt a sok munka miatt.

- Térdelj! – Parancsoltam komolyan Olinak, próbálva nem elnevetni magamat. Értetlenül nézett rám, s egy ideig próbált gondolkodni azon, hogy ezt hogyan is érthettem.

- Tessék? – Kérdezte végül.

- Térdre!

- Ooké. – Nézett rám furán, mintha kedvesen akarnám kirabolni. Vonakodva, de letérdelt elém.

- Most a felmosók nemes lovagjává ütlek. – Koppintottam rá mindkettő vállaira egymás után. Oli jobb kezét a mellkasa bal felére tette, ezzel is jelezve, hogy belement a kis játékomba.

- Köszönöm eme megtisztelő rangot. – biccentett tisztelet tudóan Olivér, s kicsit el is mélyítette a hangját.

- Légy jó. – bólintottam vissza.

- Ja, úgy lesz. – Állt fel nevetve, majd a hátam mögé sétált, s a felmosójáért nyúlt.

- Lalalalalalalalalaaaaa. – Halottam meg eme felsőbbrendű éneklést a hátam mögül. Hátrafordultam, hogy megnézzem, mit is ügyköd a hátam mögött a volt osztálytársam. Oli kezei között a felmosóval bécsi keringőbe fogott, és látványosan, bár a bothoz hozzá nem érve simogatta azt. Olivér nevetségesen nézett ki, s eme gondolatomat nem titkoltam. Nevetésem csak úgy víz hangzott a helyiségben, majd próbáltam kontrollálni magamat és felvettem egy igen komoly arcot.

- Ahelyett, hogy engem kérnél fel, egy botlábúval táncolsz? - tettetem felháborodást, miközben a csípőmre raktam kezeimet.

- Túl elfoglalt voltál. - mutatott a kezemben lévő felmosóra. - De most, - vette ki kezemből a felesleges tárgyat. - hogy szabad vagy: Hölgyem, szabad egy táncra? - hajolt meg előttem Olivér igazi gavallér formájában.

- Természetesen... Uram! – Pukedliztem felé, két kezemet széttárva, s azt imitálva, hogy egy szép habos-babos ruhát fogok éppen. Jobb kezét a derekamra csúsztatta, mire én kezeimet átkulcsoltam a nyaka körül.

- Tudom, hogy már elmondtam, és te is elmondtad párszor az elmúlt napban, de azt hiszem, nem tudom eléggé kifejezni, hogy mennyire hiányoztál. - szólalt meg egy kis csend után Oli, miközben egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé.

- El sem hiszed mennyire jó ezt hallani tőled azok után, ami történt. – Mosolyodtam el keserűen, miközben elengedtem a nyakát, s tekintetemmel az immáron tiszta lecsempézett talajt vizsgáltam. Olivér az állam alá tette kezét, s maga felé fordította arcomat. Lágy mosoly ült kiférfiasodott orcájára, majd jobb keze a tarkómra tévedt, bal keze a lapockámra, így teljesen magához láncolt. Mélyet szippantottam bódító illatából, majd lecsuktam a szemem, s igyekeztem kiélvezni a pillanatot, amíg csak lehet. Ahogyan elérte a tudatomat a bekövetkezendő sorsom, kezeim ösztönösen a dereka köré tevődtek, s olyan szorosan húztam magamhoz amilyen szorosan csak tudtam. Nem akartam elszakadni tőle. Így akartam maradni örökre. Vele. Csak én és ő.

- Ti mit csináltok? Dolgoznotok kéne, nem romantikázni! – Fazék rikácsoló hangjára, mindketten elhúzódtunk egymástól. Oli keze lecsúszott a tarkómról az alkaromra, s a lapockámról a derekamra.

- Elnézést. – dörmögtük egyszerre a felügyelőnk felé, majd nagy bánatomra Oli kezei végleg eltávolodtak tőlem, ahogyan az enyéim az övéitől. Nagyot sóhajtva visszatértünk az unalmas monoton takarításhoz.

Nyolcadik fejezet

Drága Olvasóink! 

Sajnos nem tudtunk részt hozni eddig a suli miatt, ezért kaptok most egy fejezetet rendesen és a hét első felében is lesz egy kárpótlásul. Próbáljuk hetente felrakni a részeket ezentúl, ha ez nem sikerül akkor megint úgy lesz, ahogy most. Köszönjük a hozzászólásokat és a rengetek látogatót tényleg eszméletlen. Ha tudjátok híreszteljétek el az oldalt, hogy minél több emberhez eljusson persze csak ha akarjátok. Nagyon jól esik nekünk a pozitív visszajelzés és ihletet is úgyhogy ne spóroljatok a véleményetekkel.  Imádunk titeket és köszönjük a támogatásokat!! 

Ölel,
Bogyó & Babóca

~~~❀~~~ 

  

                        Hiányoztál...

                                                   

Hatalmasra kerekedett gyönyörű szemek, hófehérré vált, lesokkolt orca, szétnyíló dús ajkak. Ez a látvány fogadott miután közöltem az igazat Kevinnek. A zöldellő fák a fagyos nyári széltől sustorgásba kezdtek ezzel is életet lehelve az elakadt beszélgetésünkben. A hátunk mögött nevetgélő gyerekek, családok sétálgattak elámulva a gyönyörű park látványától. Kevin percekig nem szólalt meg, s ugyanazt a lesokkolódott arckifejezést mutatta ez idő alatt. Mellkasa egyenletesen emelkedett, mely a lenyugvását jelentette.

- Tessék? – Rekedt, el-elakadó hangjától megrándult a szívem. Szemeivel végig vizslatta az arcom minden szegletét. Lehunytam szemeimet pár másodpercre, hogy végig gondoljam a múltat, mely most felszakításra kerül. Hatalmasat ittam a jól eső, fagyos levegőből, melyek feltöltötték hangszálaimat, s immár készen álltam a beszélésre.

- Agydaganat.  – Hagyta el ajkaimat az immáron egészségtelenül sokszor elhangzott gyilkos szócska. Kiejtésétől újra egy sokkos állapotba kerültem, melyet már évek óta nem tudok feldolgozni. Ajkaimba harapva rászántam magam a folytatásra, melyet Kevin ledöbbenten várt. - Pontosan Oli elvesztése után alakult ki. Először csak fájt a fejem. Azt hittem azért, mert az Olival történtek újra felkavartak. Aztán egyre erősebbek lettek és már nem bírtam ki gyógyszer nélkül. Anyáék is győzködtek, hogy menjünk el orvoshoz, mert úgy lennének nyugodtabbak, ha egy orvos látna. Végül rászántam magam, hogy elmenjünk orvoshoz, mikor már elviselhetetlen volt és a gyógyszerek sem segítettek. Aztán mindenféle kivizsgálások és gépbe befekvések után mondta el a doki, hogy mi a helyzet. Azt mondta, még időben jöttünk, mert nincs komolyabb baj, egy műtét és eltávolítják onnan. Először nem akartam, de aztán anyáék is győzködtek így belementem. Azután minden zavaros volt. Anya az ágyam mellett ült lesápadva, míg az orvos magyarázott neki. Én csak homályosan láttam még, próbáltam megszólalni, de... Nem... Egyszerűen nem ment.  – Tekintetemet levettem Kevinéről s aprócskának tűnő kezeimre helyeztem azt. -  Az orvos beszédéből csak szófoszlányokat hallottam. – A hangom teljesen beakadt, mint egy régi, rozoga magnó. Kevin pillantása fojtogatóan égette az orcámat. Várta, hogy folytassam, de én nem tudtam. Egy elhasználódott dobozba zártam a múltat remélve, hogy soha nem kerül felnyitásra. Azt gondoltam, majd ha elzárom őket mások elől, sőt magam elől is minden jobb lesz. Most már látom, hogy ez a lépésem nem csak ostoba volt, de gyáva is. Nem tudom, mit gondoltam ekkor. Egy ekkora dolgot nem lehet csak úgy elzárni, hiszen úgy is megvalósul. Lehet, hogy csak nem állok még készen erre. Sőt ez, mint kiderült biztosan így van.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod, vagy nem állsz rá készen. -  Törte meg gondolataimat Kevin halk, támogató hangja. Puha, meleg tenyerét a felkaromra tette, s lágy mozdulatokkal simogatni kezdett. Halvány mosoly húzódott az ajkaimra a közelségétől.  Valahogyan sikerült lenyugtatnia. Szívemből a fájó tüskék elpárologtak, mintha ott sem lettek volna.

- Ha belekezdtem, már befejezem. – Tekintetem újra felé tévedt megnyitva a látványt Kevin állapotáról. Szemei pirosak voltak. Úgy nézett ki, mint aki az elérzékenyülés határán van. Ajkait majdnem véresre harapdálta, s gondosan beállított haja szanaszét állt. Energikus, fiatalos orcája egy röpke húsz perc alatt legalább tíz évet öregedett. Halványan bólintott. A szavak az ő száján sem találtak helyet.

- Sikertelen, kis darab, nagyobb. – Folytattam, ahol abba hagytam lenem véve tekintetem Kevinéről.  - És ehhez hasonló kétértelmű szavak. Egyből azt vontam le belőle, hogy a műtét nem sikerült. És, mint később kiderült jól gondoltam. Pedig pozitívan álltam hozzá a dolgokhoz, nem gondoltam a rosszakra. Az orvosok nem tudták a teljes daganatot eltávolítani. Azt mondták, hogy az eltávolítottnál akár nagyobb is lehet. És tessék. Itt vagyok egy régi, de mégis új daganattal, amin már csak egy kockázatos műtét segít. – Nevettem fel kínomban a végén. Így hangosan is végig hallgatva nem csak a fejemben még igazságtalanabbnak tűnt, mint eddig. Ijesztő volt, közeli és teljesen felemésztett.

- Sajnálom. – Kevin hangját csaknem elnyelte a fák csevegése, a hangos kacajok családoktól, s a szomorú szellő zokogása. Édesnek találtam, hogy bocsánatot kért, s azt is, hogy végig hallgat. Egyszerűen csak hálás voltam neki a bizalmáért. Mindenért, amit eddig tett.

- Nem kell. – Mosolyogtam rá. Legalább is próbáltam. - Te nem tettél semmit. Ilyen az élet, igazságtalan. De a legrosszabb, hogy pont az, akire a legnagyobb szükségem lett volna, aki támaszt és biztonságot nyújtott volna, nem volt ott, mert én elüldöztem az életemből.

- Olivér? – Bólintottam. - Szabad megkérdeznem, hogy mi történt köztetek? – Tette fel a rég várt kérdését Kevin. Az emlékek ismét elkezdtek az elmémbe szivárogni, mint egy hibás gátnál a folyamatosan befelé ömlő víz. Lemerevedtem a túl sok régi időkről szóló emlék foszfányoktól, melyek szépen lassan kebeleztek be. - Ne haragudj, nem akarok kíváncsiskodni, szóval nem kell válaszolnod. – Kért bocsánatot rögtön a fiú, mikor meglátta a reakciómat. Megértő mosoly csúszott bájos ajkaira, s fényt lopó szemeivel engem nyugtatgatott.

- Még gimiben volt egy barátom, akiért akkor odavoltam. Belekevert a rosszba, olyanokat csináltam meg miatta és vele, amik egyáltalán nem vallanak rám. Teljesen kifordultam önmagamból. Egyszer, a legutolsó alkalomkor, még 10. év végén, azt akarta, hogy menjünk be a tanáriba, ellopni a magyar dogát, nehogy megbukjon. Mikor megtaláltuk, benyitott Oli, majd egy tanár is pár percre rá, de közben Gergő az én kezembe nyomta a kikutatott dogát és sikerül észrevétlenül kimennie az ajtón, így Olival minket küldtek az igazgatóhoz. Oli mindent magára vállalt, csak, hogy engem megóvjon a büntetéstől, a kirúgástól, akárhogy bizonygattam az igazgatónak az igazat, Olinak hitt, így őt rúgták ki helyettem. Mikor már mentünk a cuccainkért, letámadtam, hogy miért csinálta ezt, de nem válaszolt. Utoljára… - A fiatal, édes csók, s puha ajkak még mindig ott égtek az enyéimen. Utolsó szavai, mint egy véget nem érő vízhang folyamatosan ismétlődtek elmémben. Nagyot nyeltem és igyekeztem lenyugtatni hevesen dobogó szívemet. -  Volt egy ölelésünk és ennyi. – Hazudtam. Muszáj volt nem mondhattam el Kevinnek az igazságot. Túl fájdalmas lenne kimondani. - Majd kisétált öt évre az életemből. Azóta is lelkiismeret furdalásom van. És még mindig azt hiszem, hogy haragszik rám és csalódott bennem. Azért próbáltam menekülni is az ebédlőből korábban.

- Olivér nem hiszem, hogy tudna rád vagy egyáltalán bárki másra sokáig haragudni. – Mondta lágy hangon Kevin, miközben nyújtózott egyet a padon. - Furán fog hangzani, de azok után, amit Roxiról és a vele kapcsolatos érzéseimről mondtam, nem hiszem, hogy meglep majd, de azok után, amiket Oli mondott rólad, én szerettem beléd úgy, hogy nem is ismertelek. – Szinte sokk ként ért ez a kis vallomás. Arckifejezésem megdöbbenésemet valószínűleg tisztán tükrözte Kevin reakciójából. - Jó, ne értsd félre, Roxit szeretem, egyelőre plátóin, de Olivér biztos, hogy nem haragszik rád.

- Mesélt rólam? – Kérdeztem megdöbbenve, mire Kevin bólintott egyet arcán kedves mosollyal.

- Elég sokat. Néha le se lehetett állítani. – mosolyodott el Kevin, ahogy én is.

Kevinnel még pár percig néztük a napnyugtát. Felém küldte párszor híres szív olvadó mosolyát a folyamat alatt. Miután a nap elbúcsúzott tőlünk, s álomra tért elindultunk vissza a szálloda felé. Örültem, hogy vastagabb pulcsit húztam ugyanis nyár ide vagy oda igen is hűvös volt. Néhányszor a csibészi szél a ruhám alá futott elérve, hogy megrázkódjak egy kicsit. Az utcák boltok fényeitől s az utcai lámpáktól fénylettek, mely elámuló látványt tárt elénk. Kevin pulcsijába dugta a kezét, s meg sem szólalt az út alatt. Nem is csodálom a szavak nekem sem jöttek a számra. Túl sok mindenre derült fény.

Oda értünk a szállodához, s kiélveztem még egyszer a hűvös levegő frissességét, majd beléptem a finom, meleg helyiségbe. Elköszöntem Kevintől és a benti medencék felé vettem az irányt, ahol túlóráznunk kell Olival.

A medencéken megcsillantak a holt elkápráztató fényei. Minden egyes szeglet magányosan hatott az emberek hiányától. Mindenki a szobájában volt már, kivéve egy embert, akire régen mindig számíthattam, ki  öt év alatt sem felejtett el, s ki szorgosan takarít helyettem is egyedül. A szívem hevesebben vert, mint eddig életemben. Égető volt a fájdalom, s könnyek melengették eddig boldog szemeimet. A bűntudat, hogy nem kerestem mardosott legbelül, mintha sav került volna, a szervezetembe s most próbál felemészteni. Nagyot nyeltem, s elindultam felé nesztelenül mid addig, amíg be nem ütöttem a lábam az egyik benti napozóágyba.

- Drina – Fordult felém mosolyogva, mitől megrepedt a szívem. A falnak támasztotta a felmosót s elindult felém. Nem tudom mi ütött belém talán a felszakadt sebek fájnak ennyire, de minél többet néztem a tökéletes orcáját, igéző szemeit, dús ajkait annál jobban szenvedtem. Egyre közelebb s közelebb került, majd végül elért hozzám.  Torkom kiszáradt csak tátogni tudtam. Ott álltam előtte, mint egy partra vetett hal. Szemeimben feltelt a könny, majdnem kiszöktek onnan, amit Oli minden bizonnyal észrevett. – Jól vagy, Drina? - Kezét az alkaromra helyezte, s fényt meggyalázó szürkés-kék szemeit az enyéimnek adományozta. Érintése végig perzselte a bőrömet. Szívem átlépte a sebesség határt, s ezzel majdnem átszakította a mellkasomat.  – Valami baj van.. – Nem tudta teljesen befejezni a kérdését ugyan is szemtelenül közbe vágtam. Kezeimet nyaka köré tekertem, s olyan közel húztam őt magamhoz, amilyen közel csak tudtam.  Szemeim visszavonultak a fájdalomtól és érzékeny lelkem átvette ajkaim fölött az irányítást.

- Köszönöm, hogy voltál nekem. Sajnálom, hogy cserbenhagytalak – Suttogtam alig hallhatóan. Mikor ráeszméltem, miket is mondok és csinálok el akartam húzódni tőle akármilyen nehezemre is esne. Kezeit derekam köré fogta, s magához láncolt, nem engedve engem sehova. Pár percig lehettünk így, de nekem az örökké valóságig tartott. Örökre így maradtam volna a karjaiban, ha tehetem. Oli elhúzódott tőlem, majd meleg tenyerét kihűlt orcámra tette.

- Most is vagyok neked és leszek is, amíg tudok, Drina – Suttogta lágyan, miközben pillantásával engem nyugtatott. Egy kósza könny kicsusszant a szememből. Oli hüvelykujjával útját állta az elszaladt könnynek, s finom csókot lehelt a homlokomra. Ahogy puha ajkai a bőrömet súrolták az agyam megállt működni. Szívem majd szétrobbant, s lábaim egyre gyengébbnek tűntek. Miután ajka elvált a homlokomtól mélyen a szemembe nézett. Tekintete éhesen célozta meg párszor ajkaimat, ahogyan az enyéim is.

- Hiányoztál – Közölte halkan, miközben egyre közelebb s közelebb engedte ajkait az enyéimhez. Meleg lehelete simogatta az orcámat, s kényeztette az ajkaimat. Szívem hatalmasat dobbant, s szemeim fokozatosan búcsúzott el a világtól.

                                                                                                                                  

Hetedik Fejezet

Drága Olvasóink!

  Hát először is ne haragudjatok ránk, hogy mostanában kicsit késve hozzuk a részeket, de elég zsúfolt hetünk van a suli miatt. Próbálunk ezentúl időben részt feltenni. 

  A részről annyit, hogy szerintünk ez most izgisebb lett, mint talán a többi. Nagyon jól esik a véleményetek szóval ne féljetek ezentúl is komikat hagyni. Nem is húznánk tovább a szót.

Jó olvasást kívánunk! 

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~   

                       A vallomások

A lábaim teljesen elzsibbadtak, parányi kezeim még mindig remegtek az Olival való beszélgetésünk után. Lelkileg kimerülve fordultam be a szobám felé, amit a lányokkal kell megosztanom. Habár minden okom meglenne arra, hogy az ágyat hívogatónak találjam egy kiadós alvás gyanánt, mégsem vonzott annyira a gondolat.

Olival éjszakai műszakot kellett vállalnunk, amiért elmentünk és a többieknek kellett dolgozniuk helyettünk. Jól esett beszélni vele, s végre tisztázni azokat a dolgokat, melyek évek óta súlyként nehezedtek mindkettőnk vállára. Felemelő érzést sugárzott, hogy tiszta lelkiismerettel járhatom tovább az utamat, s hátam mögött hagyhatom a múltat, mely túl sokáig riogatott.

Nagyot sóhajtottam a dupla műszak gondolatától, már rágondolni is fárasztó volt, viszont a tény, hogy a rég nem látott legjobb barátommal csinálhatom, még jobban lefárasztott, ugyanis a légkör közöttünk még mindig feszült volt egy kicsit. Megálltam a megszokott barna ajtó előtt, s kezeimmel végig simítottam a fekete nadrágomon. Alig vártam, hogy megszabaduljak ettől a vacak egyenruhától. Mikor le akartam volna nyomni a kilincset egy ismerős, csábító arccal találtam szembe magam.

- Hali! – Surrant ki Kevin a szobánkból, s becsukta maga mögött az ajtót meggátolva ezzel, hogy bemenjek. - Na mizu? - tette fel lezseren ugyanazt a kérdését, mint ebédszünetben.

- Hát te? – Kérdését szemtelenül figyelmen kívül hagytam, ugyanis jobban érdekelt, hogy mit keresett a szobánkban. Fejemmel az ajtónk felé biccentettem, hogy értse mire is utal a kérdésem.

- Ja, csak Roxival volt tárgyalnivalóm. - mosolyodott el szerényen, majd csönd telepedett közénk. Zavarában dús, barna hajába túrt és egy csalfa mosollyal ajándékozott meg. - Figyi, ha nem vagyok túl pofátlan, megkérdezhetem, hogy mi volt ez az előbb?

- Semmi. – A hatalmas gombóc a torkomban nem engedte, hogy hangom szép legyen, s tiszta. Nem tudtam hogyan csinálja, de eddig ez az egy nap alatt olyan kérdéseket tett fel, amitől legszívesebben vagy elsírnám magam vagy csak simán elásni akartam magam mélyen a föld alá, ahogy most is. Nem kis jelenetet játszottam el az ebédlőben, ami nem azért zavart, mert most drámakirálynőnek hisznek az emberek, hanem azért, mert most mindenki rólunk beszél feltételezhetően. Azt hiszem megkaptam az izgalmas, drámával teli napomat.

  - Látom, hogy nem olyan vagy, mint nemrég, szóval valami történt. És tudom, hogy csak pár napja ismerjük egymást, de nekem bármit elmondhatsz nyugodtan. – Kevin mosolya elbűvölő volt, nem csodálom, hogy a lányok kedvence. Hangja lágy volt és kedvesen simogatta a szívemet. Valahogy mértéktelen boldogság ölelt körül a gesztusától. Még akkor is, ha ezt csak kedvességből ajánlotta fel.

- Olivérrel ismerjük egymást. Már elég régóta.  – Nyögtem ki végül hosszas gondolkodás után. Kevin furcsa grimasszal válaszolt a kijelentésemre, amit hamarosan szavakba is öntött.

- És akkor mi volt ez a kirohanás? - Nem tudtam, hogy most mondjam-e el neki vagy sem. A kis angyal és a kis ördög a vállaimon csak úgy zúdították rám az érveket és ellen érveket. Egyelőre nem fogok megnyílni neki még is csak idegen és perpillanat én sem tudnám elmondani senkinek sírás és egyéb dolgok nélkül. Túl friss még az egész.  Kevin a csöndet, mely az én gondolkozásom miatt telepedett le úgy értette, hogy nem fogom elmondani neki, ami részben igaz is volt ezért megszólalt. - Oké, akkor mit szólnál, ha elmennénk egyet sétálni?

- Menjünk. Úgy sincs más dolgom. - mosolyogtam rá barátian, viszont egy dolgot még mindenképpen el kellett intéznem elindulás előtt.  – Tudnál várni egy kicsit, amíg átöltözöm? Nem nagyon akarok így sehova se menni. – Néztem rá kérlelően, miközben mindkét kezemet szétnyújtottam, mutatva ezzel a piszkos egyenruhát.

- Rendben. – Nevetett édesen a fiú. - Én, addig itt megvárlak, csak siess. – A díszes falnak döntötte vállát és kék szemeit rajtam legeltette. Bólintottam egyet, majd beléptem az ajtón. Roxi fülében lévő fülhallgatóból tisztán hallható volt a zene. Gyönyörű szemeit egy fantasy könyv takarta el. Feltehetően nem vette észre, hogy bent tartózkodok a szobában.

Nagy megkönnyebbülésemre levedlettem az unalmas ruháimat és a sajátomra cseréltem őket. A tipikus hűvös, angol időjárás következtében, habár nyár volt a fekete farmernadrágomat választottam és egy bordó kötött pulcsit. Bele bújtam kedven fekete bakancsomba, majd kiléptem az ajtón. Kevin még mindig ugyanabban a pozícióban volt, mint mielőtt beléptem volna a szobába.

– Mehetünk? – Kérdezte kacéran. Bólintottam egyet egy halk kuncogás kíséretében, majd igyekeztünk elhagyni a szállodát. 

A csípős szellő lágyan cirógatta orcámat, s vadul lóbálta szőke hajkoronám az ég felé. Nem tudtuk hová megyünk csak mentünk és közben jól éreztük magunkat. Mindenféle téma előjött vegyesen. Kedvenc könyvek, zenék, filmek, sorozatok, s természetesen a vicces kifigurázások sem maradhattak el. Egyik idegen utca követte a másikat. Fogalmam nem volt merre megyünk, de nem is érdekelt. Kifejezetten élveztem Kevin jó humorát és a zenei ízlését. Elnézve a stílusát kicsit hasonlított Roxira csak fiúsabb változatban. Végül kiakadtunk egy parkba, nem abba, ahol én és Oli voltunk. Lélegzetelállító volt. A macskakövezett út egyik oldalán tarka virágágyások kényeztették az elhaladó embereket a másik oldalán egy tó volt előtte pedig díszes padok álltak annak megcsodálhatására. Közöttük díszes utcai lámpák sorakoztak. Leültünk egy padra és egy darabig csendben ámultuk a kilátást. Kevin hirtelen megtörte a kellemes csended:

- Azt hiszem, szeretem Roxit.  – Hangja erőteljes volt és szenvedéssel teli. A lágy szél csintalanul kapott bele dús, barna hajába, tekintete a tájra tapadt, kerülve a szemkontaktust. Kezei összekulcsolva pihentek az ölében. Kijelentése enyhe sokk áradatot váltott ki belőlem.

- Tessék? – Kérdeztem vissza döbbenten, hátha csak valami trükköt játszik velem, bár ahhoz túlságosan is komoly volt.  Tekintete immáron csakis az enyém volt. Halványan elmosolyodott, majd szólásra nyitotta ajkait.

- Szeretem Roxit. – Nagyot nyelt, álkapcsa megszorult, mintha félne a saját érzéseitől, amit teljesen meg tudok érteni én is félnék, sőt most is félek. - Még senkinek sem mondtam el. Soha nem gondoltam volna, hogy pont Roxi iránt lesznek először ilyen érzéseim. Én… - Tekintete ismét a tájon volt, majd keservesen felszisszentet. – Nem bírom tovább azt játszani, hogy ő csak egy barát. Többé nem. Azt hiszem már a határaimat feszegetem.

- Hogy érted azt, hogy először? – Néztem rá kíváncsian, s megértően. Nem lehetett könnyű elnyomnia az érzéseit, netán felismerni őket. Kevint elnézve nem igazán voltam meglepődve azon, amit mondott. Egy magányos farkas, akit a hormonok vezetnek már csak ilyen. Kezeim határozatlan mozdulatokkal a vállára raktam ezzel is megkönnyítve a lelkének kiöntését, amire felém fordult ismét. Fényt lopó szemei a kezeimen voltak, majd hatalmasat sóhajtott. Látszott rajta, hogy nem tudna választ adni a kérdésemre túlságosan is elveszett, ezért segítettem neki egy kiegészítő kérdéssel.  - Miből gondolod, hogy szereted?

- Hát a filmekben meg a tini könyvekben mindig azt írják, hogy akkor vagy szerelmes, ha fura a gyomrod és pillangók vannak benne. Olvastam direkt ilyen tini könyveket. De én azt hittem az akkor van, ha feljön a kaja, vagy másnapos vagyok. – Kevin puha tenyerei a hasát melengették, majd vicces grimaszok kíséretével próbálta demonstrálni szavait. Halkan felkuncogtam, majd vártam, hogy folytassa. - Utánanéztem a neten és leírták, hogy mit érez az ember, mikor szerelmes. És ilyeneket írtak. Ebből gondolom, hogy szerelmes vagyok belé. És még soha nem voltam szerelmes. Csak futó kalandjaim voltak. És fura nekem ez az érzés. Mindig a közelében akarok lenni. És a közelség alatt nem csak azt értem, hogy egy légtérben, hanem hogy a közelemben legyen... Nagyon.  – Tekintete a napnyugtához készülődő égboltot csodálta. Kezei lazán az ölébe hullódtak.

- Na várj! – Nevettem fel bohókásan. - Te komolyan tini könyveket olvastál ez miatt? Mindenki máshogy érzi a szerelmet. Te meg csak úgy utána gugliztál, hogy mit érzünk akkor, ha szerelmesek vagyunk?!  - Néztem rá kérdőn, mire egyetlen egy grimaszt nem vágott csak nézett mélyen a szemembe ott hagyva a gyönyörű naplemente látványát. Kevin gesztusa nagyon édes volt. Kicsit bizarr, de aranyos. Egy ilyen srác, mint ő tényleg nagyon szerelmes, ha ilyeneket megtesz valakiért.

- Igen. - rántotta meg a vállát a lehető leglazább stílusban, mintha ez a világ legnormálisabb dolga lenne.

- Értem. És tettél valamit ez érdekében?

- Úgy érted elhívtam e valahova? – bólintottam. - Nem, mert tudom, hogy úgyse jönne el velem, mert tudja, milyen vagyok.

- Miért, milyen vagy? – Kérdeztem játékosan ezzel is kicsit elhessegetve a túlzottan komoly légkört.

- Semmilyen, vagyis ő csak azt az énemet ismeri, aki sose volt és nem is lesz szerelmes, és csak a kalandokat keres. És eddig én is azt hittem, hogy én sose leszek szerelmes, és nem tudom, mi történt velem. Csak... Mikor Roxival vagyok olyan természetes, hogy megpuszilom. Szegény olyankor azt sem tudja, mi van velem. Nem akarom, hogy azt gondolja, ő is csak egy újabb kaland lenne. Ő lenne az első és utolsó „kalandom”. Tudom őrültség, de ezt érzem. – Szívem nagyot dobbantott az őszinte kitárulkozásán. Nem őrültség volt, amit érzett, hanem őszinte, színtiszta szerelem a jobbik fajtából. Aranyosnak véltem a szerelmes Kevint. Bár nem ismerem annyira, én sem hittem volna, hogy eltalálja Ámor nyila. Érdekes kis kópé ez a Kupido. 

- Még a legelső este, mikor megismertük egymást, akkor is úgy búcsúztál el Roxitól, hogy megpusziltad a homlokán. Már akkor feltűnt, hogy nem közömbös neked.

- Akkor nagyon zavarban voltam – Halkan felkuncogott, majd folytatta -, mert az volt az első eset, hogy akkor csináltam ezt, mikor társaságunk volt. Ez zavarba ejtett, amin magam is meglepődtem, hiszen nem szoktam zavarba jönni. És próbáltam lazasággal elfedni ezt. Azt hittem sikerült. De ezek szerint nem.

- Annának nem tűnt fel, ő nagyon el volt varázsolódva, de nekem az ilyenek mindig szemet szúrnak.

- Nem tudom, mit csináljak.

- Próbálkozz. Ne add fel. Aki nem mer, az nem nyer. – Próbáltam elő hívni az összes ilyen mondókát, amit akkor használnak, ha lelket kell önteni az emberekbe. -  Hidd el, jártas vagyok az ilyen helyzetekben. A lényeg, hogy amit szeretnél megtenni, ne halogasd. Nem tudhatod, mikor következik be az... – Hatalmasat nyeltem. A torkom hirtelen kiszáradt, ha arra gondolok, amit mondani készülök. – az utad vége. – Tekintetem immáron a földön volt. Nem bírtam rá nézni. Ha megtehetném, visszaszívnám, amit mondtam.

- Tessék? – Kevin helyes orcájára teljesen kiült a döbbenet. Nagyokat pislogott, s hirtelen nem tudta mit kérdezzen - Miről beszélsz?

- Semmiről. Csak ne halogasd a dolgokat, amiket megtehetsz, nehogy késő legyen. – Ráztam meg lazán a vállam és próbáltam úgy tenni, mintha semmi köze nem lenne az én életemhez az előbbi díszkurzus, amit tartottam neki.

- Oké, most mondd el, hogy ezt miért mondod. Elsápadtál, szóval halljam. Ne térj ki a válasz elől. Ha már én is megnyíltam neked most rajtad a sor. – Ha ezt tudom, akkor nem hagyom, hogy belekezdjen a lelkizésbe. Viszont azt is tudtam, hogy túl régóta hordom ezt a terhet egyedül és már kezdek összeroskadni alatta. Nem gondoltam volna, hogy pont neki fogom elmondani. Egy idegennek, akit csak most ismeretem meg, de végül is ő is ugyanezt tette. Nekem adta a bizalmát ennyi idő után. Kicsit megtisztelve éreztem magam és azt akartam ő is ezt érezze. Ő is ugyanúgy szenved, mint én csak máshogy. Mindkettőnknek szüksége van egy emberre, akire támaszkodhat, és akinek kiöntheti a szívét. Előbb-útóbb úgy is kiderült volna a titkom. Azzal, hogy tovább rejtegetem az emberek elől nem lesz jobb és nem is kerüli el a beteljesedést. Hatalmasat szippantottam a fagyos levegőből, majd legyőzve az össze gombócot a torkomban megszólaltam.

- Agydaganatom van.

Hatodik Fejezet

Sziasztok Olvasóink!

Ismételten köszönjük a kommenteket nagyon aranyosak és kedvesek vagytok. Sikerült időben hoznunk a részt kivételesen. Ez egy rövidebb de annál izgalmasabb rész. Nem is húzzuk tovább a szót reméljük tetszeni fog. 

Jó olvasást kívánunk

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~   

" Sosem haragudtam..."

- Hé, minden rendben? - ütköztem bele kifele menet Kevinbe. Észre sem vettem, hogy elém került. Egy percre arról is elfeledkeztem, hogy egy másik országban vagyok. Kezeit lágyan vállaimra tette, miközben vegyes érzelmekkel teli orcámat fürkészte. Nem tudtam ránézni. Nem akartam, hogy jelen pillanatban bárki is megvigasztaljon. Egy cél lebegett a szemem előtt: A szállodával szemben lévő park. A csoportból még nem ismert, ebédelni vágyó emberek tömkelege ajándékozott meg fürkésző pillantásokkal, ami fullasztóan hatott. A természet lágy öle és a friss levegő úgy vonzott, mint a sivatagban egy korty víz. Ki akartam szellőztetni fejemet az előbbi szembesülés miatt. Nem hiszem el, hogy ez megtörtént. Jó és rossz érzés költözött belém. A fájdalom mardosott belülről, nem volt elég, hogy a kezem is sajgott, belsőm is csatlakozott hozzá. Csodás. Izgalmasabb első napot akartam, nem drámait.  Hatalmasat sóhajtottam, s végtelenül nagy fájdalmat éreztem, mert újra szembesültem tettemmel. A múlt árnya, mint egy tapasztalt vadász könnyen becserkészett. Azzal, hogy míg ő kiállt mellettem, én cserbenhagytam és még annyi bátorság sem volt bennem, hogy bocsánatot kérjek mindenért. Pedig, ha megtettem volna és nem hergeltem volna magam azzal, hogy Olivér biztosan nem látna szívesen, inkább hagytam az egész dolgot. Pedig mennyivel könnyebb lett volna minden. Lett volna, aki elkísér a különféle vizsgálatokra. Ő karjaiba zárt volna nyugtatásként, miközben a hajamat simítgatja és nyugtató szavakat suttogott volna fülembe, ha a tudattól, hogy a napjaim már visszafele számlálódnak, sírógörcsöt kapok. Azt hittem már lezártam magamban, hogy elfogadtam a tényeket. Úgy akartam élni az életem, mint egy normális ember. Tévedtem. Én már soha nem lehetek „normális”.

- Nem igazán. – Vágtam rá hirtelen nem éppen kedves hangnemben. Hatalmas égkék szemeiben értetlenség csillogott. Könnyek gyűltek szemeimben és mielőtt végig folytak volna orcámon, gyorsan letöröltem őket. Óvatos, de iramos mozdulatokkal lehámoztam kezeit a vállamról és olyan gyorsan szedtem viszonylag formás lábaimat, amilyen gyorsan csak kitelt belőlem.  

- Dorina! – távolról hallottam Olivér hangját. Az egyik részem még gondolkodott is a megálláson. A másik részem arcon vágva az első részem, csakis a menekülésre koncentrált.

- Á, szia! - igyekezett felém sietős léptekkel Anna, annak ellenére, hogy nyilvánvaló volt, mennyire nem szeretnék most senkivel sem beszélgetést folytatni. Csak biccentettem neki egy aprót és tovább igyekeztem, ezzel próbálva tudtára adni, hogy ez az időpont most nem alkalmas. – Jujj, ne haragudj a kezed miatt, annyira béna vagyok. Még bele kell rázódnom ebbe az egészbe. – Mondta sajnálkozón és parányi kezével felemelte az én sebes kacsómat.

- Semmi baj, csak kérlek, hadd menjek. – dörzsöltem meg szemeimet, próbálkozva azzal, hogy a csintalan könnyeket eltűntessem onnan. Mindig akkor bukkantak elő, amikor nem kellett volna nekik. Anna ezt meglátva egy lépéssel közelebb jött. Boci szemei még nagyobbra tágultak, apró, dús ajkai szétnyíltak.

- De nagyon fáj? Mi a baj? Ez a baj? Jól vagy?

- Anna, kérlek! – förmedtem rá, majd próbáltam higgadtan hozzászólni. - Csak… Csak kérlek, hadd menjek el innen. – Fekete munkás cipőmet nézegettem elfeledkezve arról, hogy éppen menekülök.

- Dri! – hallottam meg megint az az ismerős hangot, de már közelről. Ha a hangra nem is, de a becenév hallatára felkaptam a fejem és egyből szembe találtam magam a jól ismert, igéző szempárral.

- Szia Olivér! – köszöntötte Anna kedvesen, mit sem sejtve az egész dologról.

- Szia Anna! – köszönt vissza az előttem álló fiú, még mindig szemeimbe nézve. Csend volt. Meglepően nem a várva várt kínos csend. Sokkal inkább a vihar előtti csend. Oli levette rólam a tekintetét és Annához fordult. – Kettesben hagynál mindet? – Anna hosszasan végignézett rajtunk. Orcáján látszott a zavarodottság. Együttérzően bólintott és elment, minket kettesben hagyva. Olivér felém fordult, s hosszasan a szemembe vájta tekintetét. Lágyan megragadta a csuklómat és pár lépést előre lépett. Mellkasa súrolta az enyémet, jobb keze az alkaromon, bal keze pedig a csuklómon pihent. Egyre közelebb, s közelebb hajolt. Mámorító illata kellemesen csapott meg, mint a friss, tavaszi szellő. Lágyan fülembe suttogta a kívánságát:

- Gyere velem.

 Szívem örülten hangosan kezdett el verni. Keze nem ment lejjebb, a csuklómon maradt, s mintha olvasna a gondolataimban a park felé vette az irányt. Jól esett, hogy még érdeklem és szakít rám időt. Már nem menekülhettem a régóta várt beszélgetés elől. Legbelül már túl akartam esni ezen és nem állandóan kibújni a problémáim elől. Mélyen belélegeztem a park friss pázsitjának illatát, majd Oli elengedte a csuklómat. Továbbra is szótlanul haladtunk, szorosan egymás mellett. Útközben egyszer-egyszer puha keze enyémhez simult, amitől a szívem hirtelen kihagyott egy ütemet. A macskaköves út vezette kis ösvény közepe felé leültünk egy frissen festett padra. Egy darabig kínos csend uralta a köztünk lévő légteret, egyikünk sem tudta mit mondjon, vagy hol kezdje el. Öt év sok idő. Mindkettőnkkel rengeteg dolog történt.

- Értelmetlen volt az egész. – Nyögte ki pár perc csend után. Egyikünk sem nézett a másikra. Olivér a fekete, elegáns cipőjét nézte. Mindketten a dolgozói ruhánkban voltunk. A hideg szellő áthatolt a lenge, fehér ingemen, melytől kicsit megborzongtam. Aprónyi kezeimmel a vállamat kezdtem el felmelengetni, miközben felé néztem.

- Tessék? – Tettettem tudatlanságot, pedig pontosan sejtettem, hogy miről beszél, csak megerősítésre vártam, miszerint ő is hasonlóan érzett, mint én.

- Az elmúlt öt év. – Fordult felém. – Amíg nem találkoztunk. – Fúrta tekintetét mélyen enyémbe.

- Sokszor akartalak megkeresni és felhívni. Mondjuk egyszer sikerült. – Mosolyodtam el keserűen az emléken, amikor bátorságot merítettem valahonnan, hogy pár hónapra a történtek után felhívjam. De mikor felvette és beleszólt, meghátráltam. Féltem. Rettenetesen féltem, hogy többé már nem lesz olyan a barátságunk, mint volt, mielőtt elment. Jobb volt talán abban a tudatban lenni, hogy a sok éven át tartó barátságunkban éljek tovább Oli nélkül, de mégis vele. Az emlékével. - De sose jutottam el addig, hogy bármelyik is megtörténjen. Azt hittem haragszol rám. – Hajtottam le a fejemet és a frissen locsolt még nedves fűre vezettem tekintem. Természetesen a park gyönyörű volt, de nem érdekesebb, mint a mellettem ülő. Még sem tudtam ránézni legnagyobb szégyenemre.

- Miért haragudnék? – Simított végig lágyan kezemen, én pedig nem bírtam ki, belenéztem szemeibe. Szívem már a torkomban dobogott, hihetetlen tempót diktálva. Összeborzolt barna haját lágyan cirógatta a szél. Zöldes szemei - mint a frissen metszett rózsa szára - hatalmasra nyíltak, végig vízslatta orcám minden egyes szegletét. Nem bírtam tovább állni pillantását. Tekintetem az éppen előttünk játszó, édes testvérpárra szegeződött.

- Sok minden miatt meglenne rá az okod. Például Gergő miatt. De a legnagyobb ok, hogy téged rúgtak ki helyettem. – Még mindig borzasztó az érzés, hogy ez megtörtént. Maga a tény, hogy nem tudok elszakadni a múlttól és, az, hogy Oli volt a hős mégis ő szenvedett miattam.

- Minden évben eljöttem erre a munkára, miután leérettségiztünk. Abban reménykedtem, hogy te is ezt fogod tenni. – tekintetét a tiszta ég felé fordította, melyen épp, hogy akadt egy-két csintalan felhő ezzel is kerülve a szemkontaktust. A remény, mint este a csillagok, hirtelen felcsillogott szemeimben. Szívem szinte maratont futott a mellkasomban.

- Nem voltam rá kész. Nem mertem jelentkezni miattad. Féltem, hogy haragszol. Még mindig félek. – Játszottam zavaromban felsértett kezeimmel, még véletlenül se nézve a mellettem ülő srácra, ki szeretetteljesen égette orcámat titokzatos pillantásával.

- Nem is akartam már ebben az évben jönni. De aztán érvekkel rászedtem magam, és arra jutottam, hogy ez lesz az utolsó év és, ha most se jössz, akkor feladom. Mert a sors akkor nem akarja, hogy újra találkozzunk. – Nevetett fel zavarában, majd egy levéllel kezdett babrálni, amit a földről vett fel.

- Mostanra éreztem azt, hogy muszáj ezt megtennem, hiszen erről beszéltünk. Hogy mindenképp eljövünk egy ilyenre. – Mosolyogtam a felbukkanó emléken, mikor jó barátommal a kanapénkon, egy forró csoki kíséretében beszéltük meg a közös jövőnket. Hiányoztak azok az idők.

- És itt vagyunk. Pár év csúszással, de itt vagyunk. – Tekintetét felém fordította, s felfedte előttem ragyogó szemeit. Hangja boldogsággal volt tele, melyet egy kis remény kísért. Ajkai felvették híres mosolyát, mit már öt éve nem láttam.

- Mikor meghallottam a repülőn, hogy Fazék veled beszél, vagyis csak kimondta a nevedet, éreztem, hogy te vagy az, de nem akartam, hogy ez bekövetkezzen. Félre ne értsd! Nagyon örülök, hogy újra a közelemben vagy. Csak borzasztó lelkiismeret furdalásom volt. Még mindig…

- Sosem haragudtam…

Ötödik Fejezet

Kedves olvasóink! 

Először is ne haragudjatok, hogy most hozunk részt, de lebetegedtünk és nem volt energiánk a gép elé ülni. Ezek után próbálunk rendesen részt fel rakni, de lesz amikor elcsúszunk ebben biztosak vagyunk ezért a megértéseteket kérjük. 

Másodszor pedig köszönjük a kommenteket, mert nagyon jó hatással vannak ránk. Ösztönöznek az írásra és boldogsággal tölt el minket, hogy szeretitek amit csinálunk. Immáron két ezer oldalmegjelenéssel büszkélkedhet az oldal, amit nagyon köszönünk. Szuperek vagytok! 

Kis késéssel, de elkészült a fejezet. Szerintünk ez izgalmasabb lett, mint a többi, de ezt döntsétek el ti. Hoztunk nektek egy kérdést, amire válaszolhattok komment formájában. A kérdésünk így szól: Nektek ki a kedvenc szereplőtök eddig? Valamint mit gondoltok az új szereplőkről? Nekünk Kevin a kedvencünk, mert nagyon bejön nekünk a stílusa és tartogat még meglepetéseket az olvasók számára.

Kellemes olvasást kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   A találkozás.

Szolid színvilág, elegancia, visszafogottság, de mégis stílusos elrendezés sorai kényeztették látásom, miközben sétáltam a folyosón. A szálloda, ahol munkát kapott a csoport, szavakkal leírhatatlan volt. Olyan más volt, mint az otthoniak. Sebes kezeimmel végig simítottam a tipikus fekete ruhadarabon, ami nélkülözhetetlen egy pincérnél. Nagyot sóhajtottam az emléken, ami ma került a birtokomba. Anna ma megmutatta a tehetségét, mint pincér. Sokan voltak az ebédlőben, így ment a sürgés-forgás mindenki kapkodott, ideges volt, ahogy ez szokott lenni. Mikor mentem felvenni a rendeléseket, Anna kezében túl sok tányér volt, amikre nagyon koncentrált, hogy ne dobja le őket, észre sem véve, hogy éppen vele szemben haladtam én is. Hirtelen levette tekintetét az edényekről, s megijedve a közelségemtől hátra csapott és a dekoratív, kerámiából készült tányérok a földre zuhantak, majd azon nyomban darabokra estek. A szilánkok darabjai felsértették az egész kezem, így előbb eljöhettem ebédelni. Megálltam egy fehér, díszes ajtó előtt, majd kinyitva azt, beléptem az ebédlőbe, ami teljesen más volt, mint amely a vendégeknek van fenntartva. A barna, kényelmes kárpitok helyett egyszerű fa székek, a díszes csillárok, hangulatos falfestés helyett éppen világító, egyszerű lámpák és unalmas fehér fal köszöntött viszont. Irányomat az ételt tároló pult felé vettem. Tányéromat jól megpakolva helyet foglaltam egy, az ajtónak háttal lévő asztalnál. A tányéromon lévő ebédemet szemléltem, amely látszólag egy halból állt, salátából és sült krumpliból. Imádtam az angol gasztronómiát, de valahogy nem volt étvágyam, így csak kotorgattam az ételt jobbra-balra.

- Szia újonc! – Huppant le mellém különös izgatottsággal Kevin, miközben vállaink összekoccantak egy kicsit. Lágyan elmosolyodtam, s tengerkék szemét vizslattam - Na mizu?- Érdeklődött kedvesen a fiú, majd türelmesen várt a válaszomra.

- Semmi. Eddig unalmas ez a nap. – Hajtottam le tekintetem az étel irányába, miközben lazán megrántottam a vállam. Nem tudom mit vártam ettől a naptól, de határozottan nem ezt. Ez még csak az első munkanapom, de nem történt semmi említésre méltó. Kora reggel kiosztották a feladatokat, hogy ki hol fog munkálkodni és ennyi semmi több. 

- Napról napra több izgalom lesz benne, hidd el. – Kacsintott rám kacéran Kevin, kinek látszólag jó napja lehetett eddig. Ugyanazt a csábos mosolyt, s vágytól csillogó tekintetet vette fel, amit tegnap. Barna haja össze-visszaállt, ami talán kicsit eltérhetett a megszokottól, de ennyi munkaidő után ez érthető volt.

- Hát nem bánnám. – Néztem rá, miközben egy barátságos mosoly ült fáradt arcomon. Friss sebemre tévedt pillantásom, mely még nem volt ellátva. Kíváncsi vagyok Anna mikor fog letámadni a bocsánatkéréseivel. Halkan kuncogtam a gondolaton, majd figyelmem újra Kevinre szegeződött.

- Na, inkább átülök veled szembe. Így jobban látlak. – Dobta be a rosszfiús féloldalas mosolyát a fiú, majd átül az említett helyre. - Amúgy, hogy hogy, csak most jelentkeztél ide? – Szemeim hatalmasra tágultak, s hirtelen a faasztal látványa jobban vonzott, mint valaha. Torkom teljesen kiszáradt, kezeim remegni kezdtek. A vér, friss sebemből csak úgy lüktetett, ezzel elérve egy igen kellemetlen érzést számomra. Gyomrom egy hatalmasat rándult, mikor az emlékfoszlányok sokaságai ellepték tudatom. Egyszerűen nem tudtam továbblépni ezen. Ha a napjaim nem lennének, megszámlálva, s Olivér nem lenne ilyen fontos nekem, természetesen nem lennék itt. Talán ezzel, hogy itt vagyok, magamat nyugtatom. Talán majd emlékezni fogok rá. Tudatlanul mégis jobb lenne élni, mint egyáltalán nem élni.

- Ez ömm... Hosszú történet. – Hangom rekedt volt. Egy rossz dohányoséhoz volt fogható. Villám hegyével a salátámat vettem célul, majd széttúrtam, mint egy könnyed szél a szénaboglyát

- Figyi, bocs, ha rosszat mondtam. – Utánozta cselekedetem Kevin, s ő is kíméletlenül szétfötörte az ételét. Kínos csönd állt be közöttünk. Lopva Kevinre tekintettem, kin látszott a bűntudat.

- Nem, semmi, inkább mesélj, mi a feladatod? – Tereltem a témát olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtam.  Kevin észlelve a célzásom, elkezdte ecsetelni, hogy mi a munkaköre. Elmesélte, hogy Roxival közös feladatuk is volt, amiből egy izgalmasabb témára jutottunk. A srác nem beszélt másról csak a lány humoráról, s burkoltan a szépségét is megemlítette. Kíváncsiságom az egekbe szaladt. Elképzelni se mertem mi folyik közöttük, de muszáj volt megtudnom.

- Amúgy Roxi és közted van valami? – Érdeklődtem kicsit sem vissza fogottan. Mindig is annak a híve voltam, hogy ha akarsz, valamit azt kérdezd meg egyenesen. Kevin elég nyílt az emberek felé, ezt nem nehéz észrevenni, s látszólag nem zavarta a kérdésem. Enyhe pír jelent meg sima orcáján, majd teljes tekintetét rám szegezte.

- Érdekel a sármos külsőm, mi? – húzogatta szemöldökét kacéran a srác, miután elmondta - a gondolom mindennapi - flörtölős szövegét.

- Nagyon vicces vagy... – jegyeztem meg cinikusan, elkerülve a kis játékát, s ezzel le is zárva ezt a témát.

- Nincs. – válaszolta kicsit elszontyolodva, miközben a padlót vizslatta. Reakciója tisztán a tudatomra adta, hogy nem azért nincs, mert ő nem akarja, hogy legyen valami. Viszont Roxin sem az látszott, hogy közömbös lenne neki a fiú. A szerelem bonyolult. Sóhajtottam egy nagyot, majd lágyan mosolyogtam a srácon, ki tekintetét az ajtó felé szegte és nagyon koncentrált egy pontra, majd felkiáltott. - Hé, Olivér! - Intett az említettnek. A név hallatán a gyomrom dobókocka méretűre zsugorodott. - Gyere ide. – Vigyorgott felé Kevin. Felsértett kezeimmel, ahogy tudtam próbáltam az arcomat takarni, s véletlenül sem az említettre nézni.

- Mindjárt, csak ezeket be kell vinnem a konyhába. – Vízhangzott a régen jól megszokott hang férfias változata. Napbarnított orcám falfehérré változott. Próbáltam nyugtatni magam, de nem sok sikerrel. Nem vagyok, normális ez nem lehet az ő hangja. Biztosan csak beképzelem. Különben is, mit keresne ő itt?

- Oké. – Válaszolt boldogan Kevin, majd megakadt a tekintete a sápadt orcámon. - Minden rendben? – Kérdezte egy aggódó báty szintjén. 

- Aha, igen, persze, nincs semmi baj. – Válaszoltam, majd hirtelen felpattantam a helyemről. - Ezeket beteszem a mosogatóba. - Reakciót se várva tőle, már el is indultam a konyha felé. Mikor beértem a helyiségre ugyan azzal a barna hajú fiúval találtam szembe magam, akinek Kevin köszönt. Szerencsémre a hátát mutatta felém, így nem vehetett még észre. Óvatosan, nesztelenül próbáltam berakni a mosogatóba a tányéromat, de a srác keresztülhúzta a számításaimat, s egy kanálról visszacsapódott víz nagy mennyiségben áztatta el fehér ingemet.

- Hallod, normális vagy?! – Emeltem fel a hangom, majd végig néztem az átázott blúzomon és jó ízűen hahotázni kezdtem, amire a srác megfordult legnagyobb szerencsétlenségemre.  Nem mertem ránézni, csak a vizes foltra koncentráltam. A kijutásom érdekében a mellkasára ütöttem a tenyeremmel, hátha majd megszeppen és eltudok futni. Nem így lett. A srác gyengéden ráfogott a csuklómra, s a karkötőmet vizslatta, amit még Olitól kaptam barátságunk jelképeként.

- Semmit nem változtál. – Hallottam meg ismét az ismerős lágy hangot. Már nem próbáltam bemesélni magamnak, hogy hallucinálok. Nem menekülhetek a múlt elől többé. Szembe kell néznem vele, muszáj, különben nem tudok tovább lépni. Nem tudok majd békében nyugodni. Tekintetemet lassan, bizonytalan mozdulatokkal a srác orcája felé fordítottam. Szemei ugyanúgy csillogtak, mint öt éve. Orcáján ugyanaz a szenvedés ült, mikor utoljára láttam. - A legutóbb is ezt csináltad. – Nézett mélyen a szemembe. Arcunk meglepően közel volt. Az orrunk épp, hogy nem ért össze. Vegyes érzelmek csapatai egyre jobban, s jobban kezdtek előtörni. Szívem, majd szétszakadt, mintha folyamatosan tördelték volna össze, apróbb darabokra. Megtört lelkem könnyeket küldött kiszáradt szememre. Nem tudtam mit csináljak. Ez a találkozás jobban megviselt, mint gondoltam. Nem láttam más eshetőséget, felkaptam a nyúlcipőt és gyors léptekkel elhagytam az ebédlőt. Nem törődve a munkaidőmmel, a következményekkel, azzal hogy mit gondolhatnak a többiek. Fogalmam nem volt, hogy hova megyek csak egy úti cél volt a fejemben: El innen. 

Negyedik fejezet

Kedves Olvasóink!

Ne haragudjatok, hogy ennyit  késtünk, de nem úgy telt a hétvégénk, ahogy terveztük. Igyekszünk szombaton részt tenni, de nem ígérünk semmit. 

 Nagyon hálásak vagyunk a sok pozitív vissza jelzésekért. Nem tudjuk szavakba önteni mennyire jól esik a támogatásotok.

Ebbe a részbe bejön pár új szereplők, akiknek majd fontos szerepük lesz. Reméljük szeretni fogjátok őket. Nem is húzzuk tovább a szót meghoztuk a várva várt fejezetet.

Jó olvasást Kívánunk!

Bogyó & Babóca

~~~❀~~~

   Az ismerkedés

Megkönnyebbülten raktam le vas nehéz bőröndjeimet a recsegő faparkettára, s fáradtságtól remegő kezeimmel megkíséreltem kinyitni az ajtót. Csomagjaimmal beléptem a sötét szobába, s közben majdnem orra buktam a küszöbön. Anna halkan kuncogott egyet a szerencsétlenkedésemen és felkapcsolta a villanyt, ezzel is elénk tárva a lakhelyünk kinézetét. A kis szobában semmi különleges nem volt, mégis bájosan hatott a régies ruhásszekrényeivel és a kellemes, semmitmondó színpalettájával. Leraktam kopott, fekete bőröndjeimet az ablakhoz legközelebbi ágyara, s elkezdtem kipakolni pár szükséges cuccot.

- Emma ne vágj ilyen szenvedő fejet. Tök jó, hogy egy szobába kerültünk nem? Még az égiek is azt akarják, hogy jobban megismerjük egymást. – Csüngte szavait Anna, miközben bájos könnyedségével feldobta tucatnyi táskái egyikét a mellettem lévő ágyra. Az égiek is azt akarják részt azért túlzásnak tartom, már a gép leszállása előtt kijelentette, hogy velem lesz egy szobába, s célja eléréséhez egy egész drámai monológot eljátszott a vezetőnek, aki végül beadta a derekát. Tekintetem felé fordítottam, s egy humoros grimaszt küldtem felé. Válaszul, orcáján tündéri mosoly ragyogott, mely beragyogta külsejét. Ötletem sem volt, hogy csinálta, de amíg Anna egy másvilágon született teremtésnek tűnt törékeny alkatával, hatalmas mogyoró barna színű szemeivel, s a kis virágos ruhájával, mely alá meleg harisnyát húzott, addig én teljesen az ellentéte voltam. Nem tudtam volna elképzelni magam olyannak, mint amilyen ő, s nem is annyira akartam. Mióta Oli elkerült mellőlem, több örültséget csináltam, mint amennyit szabadott volna. Ezzel is kicsit tudatni akartam a világgal a fájdalmamat, azt, hogy mit éltem át, s még is kihúzott háttal nézek elébe. Az ajtó felől hangos kacarászások, s gurulós bőröndök hangjai keveregtek. Az egyik pillanatban egy hosszú, fekete hajú lány gurult be a bőröndjén ülve, amit egy barna hajú, jó vágású srác tolt. A küszöbön azonban a tárgy, amin ült elakadt, elérve, hogy a lány a földön landoljon. A srác segítségét elfogadva állt föl könnyeit törölgetve, melyeket a nevetés csalt elő.

- Úúú, ez tök jó volt! Még egyszer! – mosolygott izgatottan a fiúra, mint egy kisgyerek, aki édességet kapott szülői tiltás ellenére. A srác markáns orcájára csibészi mosoly ült, mely végül egy hangos nevetéssé fejlődött. A feketehajú leányzó, ki eddig nekünk háttal ált, megfordult, s felfedte gyönyörű napbarnított arcát, melyet két zöld, igéző szempár ragyogott be. Kristály zöld íriszeivel végig pillantott a szobán és jól szemügyre vette a szobában lévőket. Tekintete megakadt Annánál, majd fényűző mosolyát szélesebbre húzta. – ííííííjj! Sziaaa! – Kezeit oldalra tárta, majd nemes egyszerűséggel Anna nyakába ugrott kacarászva. Anna finoman eltolta magától, s egy lágy mosolyt közvetített felé majd a lány engem észrevéve elém állt – Szia! Mi még nem találkoztunk. Roxi vagyok. – Nyújtotta felém jobb kezét bemutatkozás jeleként, melyet örömmel el is fogadtam.

- Dorina. Szia! – Mutatkoztam be egy szívélyes mosoly kíséretében. Roxi, habár még csak a nevét tudom, nagyon szimpatikusnak tűnik. Kicsit olyan, mint én. Egyedi. Nem érdekli mások véleménye, éli az életét, úgy ahogy ő akarja. Ilyen örülten és izgalmasan.

- Kevin. – Tör ki gondolataimból az előbb elhangzott nevű fiú mély, bársonyos hangja. Kevin csintalanul mosolyogott reám, miközben festői szemei, melyekben a tiszta, kék égboltot lehetett viszont látni, enyéimet fürkészték. Sötét barna haja, mely pajkosan össze volt kócolva, csak jobban kiemelte azokat. A fiúról már a csábító mosolyán, a laza öltözetén, s a helyes orcájából meglehetett mondani, hogy bizony erőteljesen népszerű a lányok közében.

- Dorina. – Ismételtem meg magam, majd kellemetlenül biccentettem egyet a fejemmel. A középiskolás incidens óta kiábrándultam az ilyen szoknyapecérekből, de a szemeiből ítélve ő talán más lehet, mint Gergő volt akkoriban. Engem is meglep a tudat, hogy még tudom a nevét. Ezek szerint azok, akiket nem szeretsz, ugyanúgy benne maradnak az emlékeidben, mint akik közel állnak hozzád, csak máshogy.

- Hát Dorina örülök, hogy megismerhettem egy ilyen csinos lányt, mint amilyen te vagy. – Eresztette el a mézes-mázos csajozó szövegei egyikét a srác, mely látszólag nem esett jól Roxinak, ki zavartan a földet kezdte el szemlélni nem tudva, hogyan is reagáljon erre. A lány nem láthatta, hisz figyelme a koszos parkettán volt, én így is sejtelmes grimaszokat küldtem felé. - Mivel nem tudom, melyik szobában alszok, ezért inkább megkeresem Fazekat. – Túrt bele dús hajába a fiú, majd búcsúzás képen egy újabb kaján vigyort eresztett felém. Oda lépett Roxi elé, s dús ajkaival lágy csókot lehelt a lány homlokára, majd selymes hangvétellel ’Jó éjszakát’ suttogott neki. Kevin, mintha ráeszmélt volna mit is követett el, hatalmasra nyitotta szemeit, de csak alig egy másodpercre. A szívrabló orcáján halvány pír jelent meg, majd hatalmasat nyelt, s mintha semmi nem történt volna, visszatért a régi szerepébe. – Szép Álmokat lányok. – Mondta, mikor végleg átlépte a szobánk küszöbét, s becsukta maga mögött az ajtót. Nem szokásom beleütni mások dolgába az orrom, de ezek ketten, ha nem is szerelmesek, de biztosan vonzódnak egymáshoz csak vagy nem akarják észrevenni vagy túl vakok.

- Na mit csináljunk? – Veti fel egyből a kérdését Roxi rögtön az után, hogy a szívtipró elhagyta a helyiséget. A hátsó szándék legkisebb jelét sem mutatva veti ránk ártatlan pillantását, s türelmetlenül várja a választ. Terelésnek nem rossz, amit csinál, bár Anna nem az a típus, aki csak úgy annyiba hagyná ezt az egészet.

- Ez meg mi volt? – Kérdezi kíváncsian Anna, kinek törékeny orcáján izgatott mosoly ül, s nagy, boci szemei csintalanul csillognak. Hangjából tisztán levehető volt a kíváncsiság, amit nem is akart titkolni.

- Semmi. Játszunk! – Zárja le határozottan, de még is stílusosan a témát Roxi, majd lazán lehuppan a saját ágyára. Tekintete hol rajtam, hol Annán volt, s várja a választ.

- Mit? – Teszi fel a kérdését a szőkeség, majd ő is lehuppan a puha faágyára. - Olyat kéne, amivel megismer minket kicsit Dorina és mi is őt. – Mereng el hangosan, mellyel ötletet is adott nekem, mivel üthetnénk el az időt és ismerhetnénk meg egymást egyszerre.

- 20 kérdés? – Huppantam le a saját ágyamra én is, miközben felvetettem a régi, sablonos játékot, ami nagy divat volt még a középiskolában. Persze akkor extrémebbeket kérdeztünk egymástól nem olyanokat, hogy mi a kedvenc színed vagy hasonlók. Oli nagyon szerette ezt a játékot, így jobban elmélyült a barátságunk. Ha valami zavart minket, de nem tudtunk annyira megnyílni vagy nem tudtuk, hogy konferáljuk fel a bajainkat, mindig ezt hoztuk elő.

- Oké, hogy menjünk? – Túrt bele fekete hajzuhatagába a leányzó, majd elfeküdt az ágyon. Jobb keze az arcát támasztotta, bal keze a csípőén feküdt.

- Kezdje Dorina, majd te, Roxi, aztán én. – válaszol Anna, miközben rám és Roxira mutatott apró mutatóujjával.

- Akkor kezdjük az alapoknál. – Nevettem fel halványan. – Hány évesek vagytok? – Tettem fel az egyik kérdésem. Nem a legizgalmasabb kérdések, de valahogy mégiscsak meg kell ismernem őket.

- 22. – Válaszolta könnyed lazasággal Roxi.

- 20. – Mosolygott kedvesen Anna.

- 21. – Fedtem fel a koromat előttük. Nem lepett meg, hogy Anna a legfiatalabb. Túl kedves és naiv.

- Mi a kedvenc színetek? – Hozott fel már is egy újabb kérdést Roxi.

- Kék.  – Csilingelte kedves hangjával Anna

- Bordó.  – Válaszoltam.

- Fekete. – Mondta Roxi.

- Mi a kedvenc zenei stílusotok? - Kérdezte ezúttal Anna, majd tekintetét ránk szegezte.

- Pop, rock. – Válaszoltam őszintén. Imádtam ezeket a műfajokat. Mindnek van valami mondanivalója, s befolyásolják a kedvedet.

- Rock. – Roxi válasza nem lepett meg. A lányról sugárzott, hogy minden őrültségben benne van és az is, hogy nem az ilyen elvont tini lányoknak szóló zenéket szereti.

- Pop, klasszikus zene. – Szólalt meg Anna, mire barátságosan rámosolyogtam. Ez valahogy annyira az ő válasza volt. Nem tudnám elképzelni a tényt, hogy rockot hallgat.

- Mi a szerintetek jó és rossz tulajdonságotok? – Ez már egy kicsit személyesebb kérdés, de mindegyiknél kezdtünk egyre jobban feloldódni, mint egy pezsgőtabletta.

- Az ilyen kérdések mindig nehezek. - vigyorgott Roxi. - Megértő, bunkó néha.

- Hmm... Jó tulajdonságnak mondom azt, hogy kedves vagyok, rossznak pedig, hogy sokat beszélek. - mosolyog kedvesen Anna.

- Na, arra nem gondoltam, hogy nekem is kell erre válaszolnom. – Nevettem fel önfeledten. - Szókimondó vagyok. Az néha jó, néha nem. Rossz meg mondjuk, hogy hirtelen haragú vagyok. – Roxin volt a sor, s nagyon gondolkozott, hogy mit kérdezzen. Szemei hatalmasra tágultak, s az izgatottságtól törökülésbe ült fel az ágyán.

- Szerintetek vannak ufók?

- Nincsenek. – Vágta rá könnyedén Anna.

- Szerintem sincsenek. – Válaszoltam rá őszintén. Egy ilyen dologban sem hittem. Természetesen abban hiszek, hogy van élet a Földön kívül, de, hogy ilyen zöld, nagy fekete szemű, antennás ízék járkáljanak, azt valahogy nem tudom elhinni.

- Pedig tuti vannak. – Duzzogott a bajsza alatt Roxi, akár egy kisgyerek. Annán volt a sor, hogy kérdezzen, s látva az arckifejezését, nagyon elgondolkozott azon, hogy tegye-e fel a kérdését vagy ne.

- Mi a pasi ideálotok? – Kérdezte Anna, s tekintete főleg rajtam volt.

-  Olyan, aki feltétel nélkül szeret, aki törődik velem, aki kiáll mellettem, bármi van, bármi történik, akire bármikor számíthatok. – Akaratlanul is bevillant az ismerős vonásokkal megáldott arc, az igéző szemek, a szív melengető mosoly. Tekintetemmel az unalmas, fehér ágynemű huzatomat vizsgáltam. Próbáltam visszatartani az emlékfoszlányokat, melyekből egyre több, s több szivárgott át a tudatomba.

- Nekem olyan, aki nem enyeleg másokkal, hanem csak egy lányt szeret, és csak neki udvarol, nem minden jöttmentnek. Aki, nem játszik mások érzéseivel és tesz olyan dolgokat, amik neki semmit nem jelentenek, de a lány számára még is reményt ad, s mikor ez a remény följebb kerekedik, porrá zúzza, mint egy homokvárat... – Szakított ki Roxi a keserves emlékekből. Szavait halván az erős külső alatt mégiscsak megrejtőzik az összetört lélek, ami miatt ilyen stílust alakított ki. Kicsit hasonlítunk egymásra. Mindketten átéltünk valami nyomorúságosat. Olyan sérelmeket, melyek kihatással vannak az életedre. Habár valamiben talán mégis különbözünk Roxival. Az én esetemben a szerelmi bánat csak kispiskóta azokhoz képest, amik még várni fognak rám. Amióta megtudtam, hogy más vagyok, mint a többiek, máshogy élem az életem. Akárcsak Roxi. Mi így kiabálunk hangosan a világnak.

- Nekem olyan, aki mindig a kedvemben akar járni, kedveskedik, és kimutatja mindig, hogy szeret. – Szólalt meg végül Anna pár percnyi hallgatás után. Ha ránézünk Roxira és Annára két különböző embert látunk, és mégis nagyon jóban vannak. Talán, mert épp kiegészítik egymást. Annának, aki egy álomvilágban él szüksége van egy Roxira, ki kicsit elvonul a világtól, aki megmutatja, nem minden habos torta. Ugyanakkor egy Roxi félének szüksége van egy Annára, hogy tudjon hinni és szeretni. 

Anna kimászott az ágyából és lekapcsolta villanyt jelezve, hogy menjünk aludni. Magamra húztam a meleg dunyhát, s próbáltam nem rá gondolni az álmaimban. Nem sikerült. Ahogy lecsukódtak a szemeim a mosolya melengette szívemet.